Pireuszi kalandok... - Pancon 3 (5. rész)
Az érkezés mindig izgalmas! Pire ráadásul mindig érdekes. De most nem megyünk part mellé, amire szükségünk lesz, az mind beszerezhető horgonyon, hát nincs az a bolond tulajdonos, amelyik rakpartilletéket fizetne a nagy semmire! Persze most is üzemanyagot veszünk, az a legfontosabb, utána sorrendben a friss élelmiszer, no meg a shipi behozza a cigaretta, és italrendelést is. Ezen a hajón még bagós voltam, és a barba rákapatott a szivarra. Na, nem tértem rá teljesen, de naponta egyet-egyet elszívtam. Ő volt a jó szivarok ismerője, mindig azt vettem, amire ő rábólintott. És így tett a kápó is. Megkaptunk mindent.
És hogy legyen hab is a tortán, bejött a cég két embere, akik beszerelték az Inmarsat C készüléket, és az ifjú titán urak, nagyon szemrehányó hangon kezdték a kioktatásunkat, mert az ugye mégiscsak felháborító, hogy a XX. Század végén egy hajón ennyire analfabéták legyenek a számítástechnikához.
Rövid, de szakszerű előadást hallgattunk meg a járónál, és a lépcsőn felfelé jövet.
– Akkor megmutatok mindent, de kérem, jól jegyezzék meg. – mondja az egyikük. – Írják föl, ha már nem veszik a fáradságot, hogy a használati utasításban utána nézzenek.
És a titán varázsol.
Kapcsol, nyomogat, vigyorog, fensőbbséges. A másik meg minket néz, kicsit lesajnálva.
No, azért elsőre neki se sikerült. Humorral elveszi a baki élét.
Újra kapcsol, nyomogat, magyaráz, haloványan mosolyog… de ez már nem az igazi, nem jókedvében.
– Na, várjanak, itt valami tényleg van, maguk csak menjenek el nyugodtan, egy óra alatt minden rendben lesz.
Legközelebb ebéd után találkozunk.
A két ifjú varázsló nyakig a munkában, a PC szétkapva, a transceiver szétkapva…
– Hát, nem tudjuk – mondja a főnökebb titán. – Érthetetlen. Kellene még egy kis idő.
– Már megrendeltük a révkalauzt, egyre jön – mondja Ali nekik.
– Oké, majd a pilotcsónakkal megyünk el. Addigra remélhetőleg megoldjuk a gondot – mondják egészen halkan, szemlesütve, és valahogy a mosoly se az ő szájuk szegletében bujkál.
Visszamennek a rádiós szobába, és folytatják a munkát, de eléggé kapkodóak. Telefonoztak is, a távtanács se volt segítség…
Egyszer csak hangok a lépcső aljából:
– Captain, pilot a hajón! – és már halljauk is a révkalauz lépteit.
– Gyula, menj, csinálj gépet! – utasította a főnök a gépüzemvezetőt.
A kápó el. A révkalauz bejött.
– Pár perc pilot – mondja a parancsnok – mindjár kész a főgép és indulhatunk. – Te menj előre – szól hozzám, mert az én hivatalom a horgonyhúzást felügyelni.
Indulok, és még hallom, hogy a gépházban beindul a második segédgép, hogy megfelelő legyen az áram a bazi nagy masina indításához.
Aztán a zaj elül.
Hamarosan szembetalálkozom a kápóval.
– Ne menj előre… – szól hozzám.
– Miért? – kérdem.
Gyula nem válaszol, hanem csak mosolyog. Felkisértem a hídra.
– Ali, nem tudunk indulni. Indítás után leégett a kettes generátor!
A barba szájában megrándult a szivar. Pár szóban megbeszélték, hogy mi történt. A főnök ezután elmondta a révkalauznak, hogy mi történt.
– Akkor esély sincs arra, hogy elmenjenek.
– Egy segédgéppel mozgásképtelenek vagyunk. Ha vár egy kicsit, megbeszélem az ügynökséggel, hogy mi legyen. Miután javításra van szükség, ezért vontató is kell majd, hogy a hajógyárba vontassanak.
Gyorsan ment minden. Nem tellett egy órába, és már jött is a vontató, amelyik a Karelisz féle „hajógyárba” visz. Ez a Karelisz nem volt ismeretlen előttünk. Minden magyar hajó ott javított, amelyik Pireuszba jött.
Halottakról vagy jót, vagy semmit.
A MAHART halott… Kareliszről ha azt mondom, hogy rabló, akkor agyba-főbe dicsértem.
Szóval ez a rablóbanda fogja megjavítani a generátorunkat.
Bevontatta a szalamiszi öbölbe, ahol a leállított hajók állnak egymásra kötve, és arra várva, hogy jön egy jó bolond, amelyik használt hajót akar venni. Elmentünk egy sor ilyen ócska, vénséges csotrogány előtt, majd egy elsüllyedt hajó előtt, amelyik fel volt fordulva, és az aljára kikötőhorgok voltak hegesztve, manőverezni kezdtünk. megfordultunk, seggünket az elsüllyedt felé fordítottuk. ledobtuk az egyik horgonyt, majd a hajó orrát kifordították, ledobtuk a másikat, és ekkor hátulról köteleket adtunk ki, hogy a horgokba, gyűrűkre kössék meg. Két kötelet keresztbe, x alakban, és két kötelet hosszában kellett kiadni. Igen ám, de hátul mindössze három kikötőkötél v olt.
– Sztromó, hozzatok előlről egy kötelet hátra! – utasította a barba Sz. Pistát, a fedélzetmestert.
Ilyenkor nem kell elöl lenni senkinek, de el lehet képzelni, hogy miket mondanak a matrózok, és akik a munkában részt vesznek, hogy egy 100 méteres, karvastagságú kötélkígyót hátra kell vinni. De megoldották, és végük a kötelek a helyükön voltak.
Jöhet Kerelisz úr és bandája, hogy bemutassák a görög csúcstechnikát, és jártasságukat a hajójavításban, szerelésben. Erre nem is kellett sokat várni. Hamarosan ránk kötött egy csónak, amelyiken két overallos faszi érkezett, akik most megmentenek minket.
Majdhogynem azt mondták, hogy tehetjük be a generátort a csónakba…
De nem. Aki élt és mozgott a gépházban, mindenki nekiesett. A generátort leszerelték, majd flasenzúgokat (láncos emelőket) szereltek mindenfelé a gépház mennyezetére, és megpróbálták kimanőverezni a súlyos alkatrészt. Az összehangolt munka eredménye az lett, hogy éjfél körül már a fedélzeten volt a szerkezet, és valahogy a csünakba került.
– Kápó, holnap hozzuk is megtekercselve! – bíztattak, mert ugye ez egy villanyos recece, és a forgórész égett le, azt kellett kivinni.
Úgy legyen! A fedélzetiek nyugodtak voltak, a gépészek meg fáradtak, a watchmanon kívül mindenki elvonult aludni.
Tehát
megérkeztünk a horgonyhelyre:
Nyilvánvaló, hogy kaptam a
kamerám, és gyerünk a személykikötőhöz, és ott is a „HÉV”, azaz a
metro végállomáshoz. Bementem Athénba, és egész nap mászkáltam,
videóztam. A híres bolhapiacnál szálltam le, és talpaltam végig a
lejtős utcán, oda, s vissza, nem győztem betelni a látvánnyal.
Olyasmit ilyen helyen nem árulnak, ami megdobogtatta volna a
szívem, és nem költöttem semmit, kivéve némi szendvicset és jó kis
retsinás borocskát.
Hindrichs szeretne péntek este érkezni, az elseje lenne,
Cuxhavenbe, egy hétvége hiú ábrándjait kergeti. Mindenesetre, mivel
a következő kikötőben szintén ömlesztett lesz, így mosni kell a
raktárat, és ez minimum egy plusz napot jelent. Ott mindenképpen
kimegyek orvoshoz. Ha kell, akkor vállalom, hogy még átmegyek a
hajóval Livornóba is... De nem ragaszkodom hozzá.
Valamelyik zöld szörnyetegen történt, Triesztben. Béla bácsi
kitette a rendelést a szalonba.
- Gyere Béla bácsi, megkóstoljuk a Grappát.
Közben kinyitottam egy Campari szódát, lement. Aztán a
következő is. A harmadikat reggel találtam meg magam mellett félig.
Nagyon kellemeset aludtam. Jó ez a Grappa, semmi fejfájás, semmi
macskajaj, de azért...
November 26. Vasárnap, Alborán - tenger. Fáj a derekam is.
Az rohadt érzés, amikor az ember tudja, hogy egy rossz mozdulat, és
kész. Megrándul, úgy maradsz, nem tudsz megmozdulni. Rohadt, és
rettenetes érzés. Újabb adalék, hogy orvoshoz menjek.
Azt is el tudom képzelni, hogy elküldik az ötéves gyermeket
a boltba, ahol az magyarul fog egy szelet csokit kérni a boltostól!
Hallatlan fifikás kijátszása a rendnek, a törvénynek! Az is
elképzelhető, hogy János bácsi a postás magyarul mondja majd
Juliska néninek, hogy megint írt a fia Pozsonyból (sic! pedig
Bratislava! No comment!) Tűrheti ezt egy törvénytisztelő szlovák
állampolgár? El lehet menni szó nélkül ekkora törvénysértés
mellett? Mit szól majd Európa, ha teret engedtek a bűnözésnek?
