Elveszett a Vitéz.
Rakonczay Gábor hajóját Szeremley Huba fogta vontatókötélre. És a tenger megint bizonyított. Bizonyította amit Petőfi is tudott, de sokan nem akarják felfogni, megérteni az igazát: "... azért a víz az úr!" Mindegy hogy ki vagy, fanatikus vagy milliárdos... erőtől duzzadó fiatal vagy tapasztalt vén róka... A tenger elveszi, ami neki kell. Ez most a Vitéz volt.
Fa Nándor azt mondta, elsüllyeszthetetlen.
Nem is süllyedt el, egyszerűen felborult, és a viharban horgonyként fogta vissza a borász hajóját. Ha haladni akartak, le kellett vágni, és a sorsára hagyni a kenut. Szegény Vitéz, már nem valószínű, hogy fogadja a sok-sok hódolót, akik országszerte elzarándokoltak volna megnézni, hiszen több helyen is ki akarták állítani.
Eddig a Vitéz "csak egy csónak" volt.
Most lépett egyet a ranglétrán: amióta levágták előlépett (ha annak lehet nevezni) "a hajózást gátló, akadályozó tényezővé".
Mit is jelent ez annak, aki tudja és ismeri a GMDSS rendszer idevágó rendelkezéseit? Aki tud egy, a mások számára ismeretlen hajózást veszélyeztető vagy akadályozó körülményről, annak azt azonnal az adott körzetben hajózók számára el kell mondani VHF rádión keresztül, valamint a körzet Navarea koordinátora tudomására kell hoznia. Ennek több módja is van, ezt Szeremley navigátorai tudják (mert tudniuk kell). Ha ezt megtették, akkor az illető koordinátor majd a következő EGC Safetynet adás anyagába beteszi, és az adott Navarea körzetben hajózók számára ismert lesz, hogy fokozott figyelemmel hajózzanak, ne ütközzenek bele a Vitézbe.
A kérdés az, hogy vajon megtették-e?

Miért írtam ezt a bejegyzést? Mert kicsit hányingert kaptam attól, amit a Rakonczy-kételkedők Fészbukos csoport üzenőfalán olvastam (illetve előbb hozzám ímélben jutott el, csak utána mentem oda elolvasni). Volt egy bizonyos BZ (aki azóta elkotródott erről az oldalról, de még a Fészbuk oldalát is törölte), aki arrogáns hangon követelte, hogy mondják meg neki, hogy Szeremleyék megtették-e a kötelező bejelentést? Ha nem, akkor feljelentéssel fenyegetőzött... Persze nincs hol feljelentést tenni... Ne is foglalkozzunk ezzel az alakkal.

Még azt mondom el, hogy én "szépen profitálok" Gábor kalandjából, és a körülötte zajló "háborúból". Amikor oktatom a GMDSS keretén belül a tengeri vész- és biztonsági kommunikációt bizonyos alkalmakkor őt hozom fel példának, és rajta keresztül mutatom be a rendszer bizonyos pontjait.

Ebben a bejegyzésben megmutatom azt az üzenetet, amit a hajók kaptak, amikor Viktória kerestette, hogy kapcsolatba lépjenek vele, és elmondom, hogy miért nem lehet az ilyen keresés sikeres.

Felhasználom azt az infót, hogy a Tűzhangyával vittek EPIRB-et, amit kölcsön kaptak, majd visszaadták az ukrán tulajdonosnak (ez persze egy laikusnak semmit se mond, de aki Tudja mi az MMSI szám, annak mondom, hogy a készülék kapja és nem a hajó.)

Felhasználom azt a sok csacsiságot amit az EPIRB kapcsán mondtak többen is, akik azt állítják, hogy a hajóba beömlő bizonyos mennyiségű víz hatására bekapcsol...

És természetesen ezt a Vitéz elvesztést is, már megírtam azt a Navare/EGC Safetynet üzenetet, amit le kellett, hogy adjanak Szeremleyék, és felhasználom az oktatásban.
Remélem, nem kell több bejegyzést írnom.

Ja, és még egy nüansz. A mostani tanfolyamon van egy hallgatóm, aki nem akar levizsgázni, neki csak a tudás kell, mert horvát bizonyítványai vannak.
Értsen mindenki belőle, aki ott szerezte be a hajózási képesítéseit.

 Valahol Sevilla környékén fejeztem be az előző részt, ha jól tévedek. Eseménytelen utunk volt, kimaradt La Coruna, mert olyan sok rakomány volt, hogy mi nem tudtuk volna felvenni, a bérlő küldött oda egy másik hajót.  Szépen, economic  speeden felcsoszogtunk hát a  sápadt hülyék országába (copyright Zsolti). Kedd reggel 9-kor pilot, nagyon nem is kellett az időt gyilkolnunk a Sunk Centertől délre, csak két kört kellett tenniük a fiúknak.

Hívom Harwich irányítást a rádión, mondván jövünk, helló, amikor beleszól egy ismerős hang, hogy „Béla a pilot ladder a bal oldalon, másfél méter”. Kérdezem ki vagy, hát Malay parancsnok úr, az MSC Fabioláról. Ott állnak Felixstowe-ban, ha sietünk, akkor lesz egy jó óránk és meg tudjuk látogatni. Jó lenne, ha már volt olyan kedves és megvárt, hátha van neki jófajta söre.

Úgyhogy amikor a pilot megjött, kértem, hogy igyekezzünk befele, amennyire lehet, mert átmennék a másik hajóra. Siettünk is, a manővert is hamar letudtuk, az ügynök is jött időben, sőt, volt olyan kedves és át is vitt minket a másik terminálra. Hát, a méreteiből már gondoltam, hogy a hajó nem egy kis darab, de amikor elkezdtünk felmászni a hajójárón bizony mondtam, kövér egy dög. Viszont csak két szinttel magasabb a felépítményük, de van lift! Az első tiszt fogadott minket, majd beterelt a liftbe és mondta, hogy legfelső szint majd onnan még egy felfele a hídra, ott a barba. Így is volt, Malay ott volt a hídon, ahonnan lenézve az én hajómra nem is volt bántó a megjegyzés, hogy az a mentőcsónak a tiéd? Az hát, mindenki kezdte valahol, én is szeretnék nagyobb hajóra kerülni, de sajnos a beskatulyázás itt is megvan. Legjobb esetben kaphatnék egy 1200-1500 TEU-s hajót, én már azzal is boldog lennék. Na majd otthon megkérem Malayt, szóljon két szót az érdekemben,hátha. Csak adnak a szavára, ha már a cég zászlóshajójának a parancsnoka.

Szóval meglátogattuk Malayt, volt jófajta sör is, sőt még egy üveg Tshingtao is akadt, aminek én jobban örültem, mint bármilyen finom bornak, évek óta nem ittam. Sőt, még egy kávét is kaptam, kifejezetten a híd presszó gépéből - figyelem, gombnyomásos presszó gép -, nem ilyen papírszűrős izé. Rendes, finom presszó kávé volt. Jót beszélgettünk, vagy jó három órát, mert elhúzódott a rakodásuk, csak akkor lettünk kidobva, amikor már a pilot is a hajón volt. Néztem a manőverüket, hát ugye az nem egyszerű történet. Én maximum 6 kötelet használok összesen normál esetben, nekik elől és hátul van ennyi. Nekünk nem kell vontató kikötéshez, induláshoz, nekik kell, mert azért azt a tömeget megmozdítani nem piskóta. Amíg nekünk az elindulás onnan, hogy dobj el mindent, addig, hogy bemegyünk a hídszárnyról 10-12 perc, nekik bizony jó háromnegyed óra volt, igaz körbe is kellett fordítani a hajót. Sajnos körülnézésre nem volt idő, pedig igen kíváncsi lettem volna a híd navigációs rendszerére, a legújabb modell. Nem baj, majd amikor legközelebb leváltom Malayt, megismerkedek azzal is. :D

Gond nélkül letudtuk Felixstowe-t, Rotterdam is megvolt, szerviz az elfüstölt mélységmérőhöz, meg a watch alarmhoz, ami két hete kissé eseménydússá tette az indulásunkat. Na, a mélységmérő érdekes lett, mert olyan öreg darab, hogy nincs hozzá alkatrész, a szerelők négy másikból próbáltak összerakni egyet, nem sok sikerrel. Mérni mér, de sajnos nem rögzíti az adatokat, pedig az előírás. Így kénytelenek leszünk kapni egy újat, amit duzzogva el is fogunk fogadni. A watch alarmról meg kiderült, hogy bizony NEM lehet rákötni a robotra, mivel az annyira régi modell. Hát nem megmondtam? Eleve mekkora marhaság bármit is rákötni? Úgyhogy a szerkentyű s.k. kibelezése szakorvosilag jóvá lett hagyva.

Hazament Zsolti, legnagyobb sajnálatomra, mert Ő kifejezetten az a csóka, akivel jó együtt hajózni, a gépet is érti nagyon, minden parancsnok ilyen gépészt szeretne. A kihajózása körül lett egy kis kapkodás, mert az OPDR kora reggel helyett éjfélre hozta az indulást. Rögtön szóltam a személyzetisnek, meg annak az ügynökségnek, akik a dolgokat intézik Rotterdamban, hogy legyen neki egy szoba a hotelben. Erre lett nagy kapkodás, mert akkor inkább menjen haza az esti Malév géppel, én készíthettem az új fizetési lapot, neki meg lett 2,5 órája átadni a hajót az új gépésznek. Az kajával is volt egy kis csuklás, négy óra körül elkezdtem aggódni, hogy hol van a teherautó, mert sok már nem volta hajón. Elkezdtem telefonálni, kiderült, elnézték a szállítónál a naptárt, másnapra voltunk kiírva náluk. Még jó, hogy péntek óta kétszer is megadtam nekik az érkezést / indulást, és ott eleve éjfelet, hogy minél korábban megkapjuk a kaját.

Kaptam ismét egy utast- kadétot, ismét egy lányt, nekem ez a keresztem úgy fest, bár Malay azt mondta, hogy most nála is van kettő, igaz azok csak ilyen európai körútra szállnak be hozzájuk, az irodába frissen felvett tanoncok, lássanak hajót. Az én tanoncomat viszont elvileg azért küldték, hogy jól piszkolja, meg festékezze össze magát, tanulja a hajósmesterséget. Na, nem ugráltam örömömben, megint nem leszek egyedül a szintemen, de hát ez van, ezt kell szeretni.

Na, a kislány, aki egyébként a Katharine névre hallgat, kisebb izgalmak között érkezett meg. Ugyanis azt nem mondták meg nekem, hogy a kedves papa és mama hozza majd autóval, hogy lássák hová kerül féltett leányuk. Éppen a járónál ácsingóztam, mert Zsolti akkor ment el, amikor megjöttek. Először azt hittem a német rendszám láttán, hogy valaki a cégtől, de láttam, hogy a betűk a rendszámon nem stimmelnek, mondjuk ettől nem nyugodtam meg, de mivel a hátunk mögött egy német önjáró rakodott, gondoltam oda mennek, csak hülye helyen álltak meg. Na meg ugye nem vártam én öltönyös fazont, elegáns nőt, meg kislányt sem, az autóból egy komplett család kászálódott ki. Mivel a hídon a két szerelő kártékonykodott a mélységmérő, meg a watch alarm körül, a kaja ügyében is meg kellett nyomnom a vészjelzőt, poroltam felfele. Ott a két szerelő derékig benne a kontroll pultban, lezöttyenek a számítógép elé, hogy előkeressem a telefonszámot, amit hívnom kell a kaja miatt. Hallom, hogy nyílik az ajtó és valakik bejönnek és németül köszönnek; látni ugye nem láttam őket mivel a gép a sarkban van, de az egyik szerelő németül visszaköszön és elkezdenek beszélgetni. Az a szó még megütötte a fülemet, hogy Kapitän, de már tárcsáztam shippi számát, úgyhogy azt most felejtsék el, hogy én bárkinek is megfordulok, kaja kell, ma este. Na, a két perces telefonos vitát letudtam, ami arról szólt, hogy ma semmi szín alatt nem lesz kaja, és azzal zártam le, hogy én kaja nélkül el nem indulok, mert még Tangerig sem tartana ki, ott meg nem veszek, és a késésért, okozott károkért a shippit terheli a felelősség, úgyhogy legyen kaja. Még elolvastam két e-mailt gyorsan, amikor megszólal a hátam mögött egy hang: Herr Kapitän. Megfordulok a székemen, hát az öltönyös fazon áll ott, meg a felesége egy idősebb, meg egy olyan 10 év körüli lánnyal. Az egész család úgy volt öltözve, mintha templomba, vagy esküvőre mennének. Gyorsan végignéztem magamon, hogy most éppen rövid naciba vagyok- e, de még mindig királyi díszben feszítettem, fehér ing, hosszú nadrág, arany csíkok könyékig, úgyhogy a dolgot kis jóindulattal ki lehetett hozni döntetlenre.

Na, mondom, ha ezeket a cégtől most ette ide a fene, akkor a legrosszabbkor jöttek, meg szólhattak volna előre, mert a híd is kissé kuplerájos volt, meg a szakács sem készült extra kajával. Felálltam, hogy köszöntsem őket és ekkor megszólalt az asszonyka – aki német mércével mérve egész csinoska volt, úgy 38 körüli –, hogy: „Grosse Gott, er ist ein Kind”. Na az én németem nincs göthei magasságokban, de ezt azért értem: Jesszumpepi, ez egy kölyök. A hölgy kedves mamája, az a kölyök, ez az új kapcsolat nem kezdődik jól. Reakcióm az arcomra is kiülhetett, mert a hátuk mögött álló szerelő, Arthur, akit évek óta ismerek és tudja, hogy valamit pötyögök németül, elég szélesen vigyorgott. Kérdezem, mit szeretnének, ki fia borja a kis család, mihez tartás végett németül, tudja a hölgy, hogy értettem, amit mondott. Az apuka mondja, hogy hát a nagyobbik lány lenne az én diákom, elhozták, meghozták, elkísérték. Erre néztem egy nagyot, elkísérik? Van egy üres kabinunk, itt bizony nem férnek el mindannyian. Megnyugtattak, nem, csak a hajóig kísérték el a lányt, meg megnézték együtt Rotterdamot, és hát látni szerették volna, hova, milyen emberek közé kerül a gyerek,meg az apuka szeretett volna beszélni a Herr Kapitännel. Nézem a lányt – fenét lány, 19 éves, majdnem annyi mint a sajátom –, aki ilyen kosztümféle cuccban egy kész nőnek hatott, műkörmök, tűsarkú cipő, smink, ékszerek; na mondom ez ide mondjuk nem lesz teljesen jó, de majd faragunk rajta.

Hát mondom, akkor tessék, mert a Herr Kapitän itten az kérem, én lennék. Jó, jó, mondja az ember, de nem itt, ha lehetne, akkor csak én halljam. Akkor vonuljunk le a kabinomba, legalább megmutatom, hol lakik majd a lány. Gondoltam majd ott a család el lesz a rendezkedéssel, de nem, anyu apu nyomult be utánam a kabinba, ami szerencsére ki volt takarítva, meg minden, háló ajtó becsukva. Na jó, csüccs, és akkor halljuk a mondandót. Hát kérem, használati utasítást kaptam a lányhoz, amit végig tudtam úgy hallgatni, hogy nem röhögtem el magam; hozzátenném, én megértem az atyai aggodalmat, én is így éreznék, csak én a lányomat nem engedném így oda egy hajóra. Mondjuk van annyi esze, hogy ne akarjon menni. Szóval meg lettem kérve, hogy a lánynak ne adjak tömény italt, meg cigit se – vazze, 19 évesés ez itten nem óvoda –, sört ihat, tartsam távol tőle a srácokat (aha, gardedám legyek), meg kaptam egy borítékot 1500€- val, hogy ha valahol ki akar menni a városba, adjak neki 200 pénzt, és ha valamit venni akar, akkor legyen miből fedezni a kiadást. Na a borítékot visszaadtam, tessék a lányra bízni a pénzt, a töményet megígérem, hogy nem adok (arra nézve nem tettem ígéretet, hogy más sem ad), de amúgy ez itt nem kisdedóvó, és azzal indítunk, hogy felnőttként kezeljük majd. Arra figyelünk, hogy össze ne törje magát, de a fiúkat meg tartsa ő távol magától, ez is része ennek a bulinak; na jó, majd azért szólok nekik, hogy ne legyenek romantikus hajlamaik, mondjuk az előző lánynál nem voltak, tehát ilyen szempontból gond nem lesz. Amikor ezt mondtam, akkor érkezett meg a deck hand színe virága, vállukon a lány csomagjaival, három bőrönddel. Mondta később Oleg, hogy öten akarták a három bőröndöt felvinni a kabinba; akkor azért itt még majd vigyázni kell, már most erőteljes az érdeklődés. Ebből mi lesz?

Minárik Laci megosztotta a Fészbukon az Index cikkét. Amikor elolvastam, csak néztem kifelé az okos kis fejemből, és azon gondolkodtam, hogy kérem szépen, most ki itten a hülye? Mert amit leírtak, az annyira ésszerű, mint a "térjen ki a világítótorony!".

A Costa Crociere felborult hajója

Az első tippem az volt, hogy mindenki...
A második, hogy az Index újságírója, aki nem tud elégé angolul, de ez nem lehet...
A harmadik: az Index újságírója, aki lusta utána nézni a nem ismert szavaknak, a számára nem értelmezhető kifejezéseknek, ami nagyon valószínű, hiszen bulvár, és ott bármi leírható, ami jól hangzik.
Erről a cikkről van szó. De ha elolvasod, akkor itt bizony te, kedves laikus nem veszed észre a csacsiságot. És nyilván az Index laikus újságírója se.
Ami észveszejtő, ez a mondata: "Fontos újítás az eddigi szabályzathoz képest, hogy ezentúl a hajó tiszti karának több tagja is kiadhat utasításokat olyan fontos és speciális manővereknél, mint a kikötés."
Hogyan kell ezt elképzelni? Nyilván aki leírta nem gondolt bele, mert halvány, ibolyaszínű fingja nincs arról, hogy mi az a kikötési manőver, és valójában hogyan csinálják!

  Március 10. péntek, Marseille. úton. Bolondokháza volt, a szokásos Marseille-ben. Azért befejezték a munkát negyed nyolcra, és eljöttünk.

Szabolcs nagy napja

Indulás után távirat érkezett. Maciej csak annyit mondott, hogy pénzről, forintokról van szó, a kérdés, hogy kapom-e, vagy fizetem? Amíg mentem a hídra, mindenféle gondolat megfordult a fejemben, csak az nem, ami a szövegben állt.
Ide másolom:
Drága Apaaaa!
Megnyertem a március 15.-i verspályázatot. Aznap 14 órakor eredményhirdetés a Petőfi szobornál. Népszabadság interjú, 50.000 forint, megjelentem a Forradalmi Pesti Estben 400.000 példányban. :-))))
Szabolcs.
Mondjam, hogy milyen büszke voltam? Ököllell vertem a térképasztalt, amíg olvastam. Persze azonnal lefordítottam mindenkinek, aki a hídon volt: a parancsnok, a főgépész és Zbyszek. Röviden elmagyráztam, hogy ez az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk (nekem legalábbis), és arról kellett írni, hogyan viszonyulnak hozzá a mai fiatalok (remélem, jól tudom). És majdnem elsírtam magam, hogy nem lehetek otthon a díj átadásán.
Bízom benne, hogy valaki csak készít videót a nagy eseményről.
Szabolcs a legutóbbi faxban írta, de csak zárójelben: (ontom a verseket). Remélem, a legjobb úton halad a megismerés, az elismerés, a hírnév útján. Szeretném megérni... Rossz lenne (ez persze nagyon bután hangzik) úgy járni, mint anyám és nagymama, akik nem tudhatják, hogy az unokájuk tehetséges költő lett, és a fiuk-vejük is ír.
Az is jó érzés, hogy én vagyok a "híd", a génközvetítő, az apám és a fiam, a két költő között.
Vajon Szabolcs fiai folytatják-e az utat? Ha egy kis tehetségük lesz, akkor Encsike elohozza belolük, amilyen nagymama válik belőle. A sok-rengeteg versével már a kiságyban megszeretteti velük is nyelvünk, szavaink dallamát, ez biztos.
Milyen érdekes lenne, ha Nimród vonalán öröklődne tovább... Mert ez nekem ugye teljesen mindegy, és ez csodálatos az életben.

Március. 11. szombat, úton. Hideg van (14-15 fok), de szépen süt a nap. Kell-e több, ha a víz sima?
Elkezdtem írni az elsőtiszti átadás-átvételre egy komoly ismertetőt, mert új chief jön. Hazamenetel előtt a teljes napot a hajón töltöm majd, hogy mindent, amit lehet bemutathassak az utódomnak.

Március 12. Vasárnap. úton. Tegnap egy kicsit elengedtem magam... Ledörgöltünk két üveg whiskyt, igaz voltunk rá vagy heten. Előbb a szalonban, azután Kaziu Formella (olasz eredetű család lehet?) kabinjában. Későn aludtam el, korán keltem, és mégse tudtam délután pihenni. Végignéztem a Lurkó kupa meccseit, abban reménykedtem, hogy kis Attilát láthatom majd... Nem volt olyan szerencsém, hogy dicsekedhessek vele.

Március 13. hétfő, úton Mostaganem, Oran. Rossz hírt kapott Maciej. A papáját (75 éves) kórházba szállították. A vérnyomása 50/0! Pár óra múlva jött a telefon, meghalt.
Sokat gondolkodott mit csináljon, hazamenjen-e a temetésre, de Algériából nem lehet, így hosszas vívódás után úgy döntött, marad.
Ha hazament volna, akkor az számomra nem a legjobban jött volna ki.
Hosszú nap volt. Kiraktunk, beraktunk, eljöttünk.
Az oráni érkezés előtt kis gubanc támadt. A rakpartunk foglalt volt, így egy másikra mentünk. Úgy álltunk part mellé, hogy a konténereket a garázsból ki tudjuk rakni saját daruval, ez viszont nem felelt meg a kikötőnek, hosszas huzavona, aztán belenyugodtak a helyzetbe. Ugyanis a daru teherbírása 35 tonna 17 méteres kinyúlással, 25 tonna 24 m.-ig. Tehát úgy kellett kikötni, hogy a daruink a part felőli oldalon legyenek, mivel a hajóbérlő nem akarta a nehéz konténereket mafira tenni Marseille-ben. Így most fizetheti az átállás költségeit...
De ez legyen a legnagyobb problémánk. A Sudcargosnak rengeteg kidobni való pénze van, náluk ez nem számít...

Március 14. kedd, Oran úton. Már azt hittem, hogy elmarad az esős évszak. Ma esett először, amióta Algériába járok a Petrával. Ez sajnos nem akadályozta őket abban, hogy befejezzenek, és szokás szerint egy nap alatt kirúgjanak minket.
Pedig ma a két műszak nem is volt elég. Este tíz után fejezték be. Az ok, ahogy Milud elmondta, az volt, hogy holnap nem lehet melóst szerezni a holnaputáni ünnep miatt. Ugyanis 15.-én mindenki birkát vesz (családonként egyet), hogy legyen a 16.-i ünnepre. Ahogyan Milud angol-spanyol keveréknyelvével elmagyarázta (még jó hogy eléggé ismerem a Bibliát), ezen a napon az összes muzulmán országban Ábrahámra emlékeznek, aki már feláldozta volna a fiát Istennek, amikor az közölte, elég lesz egy birka is... Nos erre emlékeznek, de hogy az ünnep miben áll, azt majd Hajjitól kell kikérdeznem legközelebb.
Elég az hozzá, hogy éjfél előtt öt perccel kezdtük a manővert.

Március 15. szerda, Oran, úton. Ebben legalább annyi jó van, hogy pénteken nem érhetünk Marseille-be a reggeli munkakezdésre.
Este nyolc után az MTV2 előtt gubbasztottam, vártam, hogy adjanak összefoglalókat az ünnepségekről, mert Szabolcs fiamat akartam látni, de ez nem adatott meg. Csak az operaházi díszünnepség.
Azt azért elmagyaráztam a polyákoknak, hogy miért viselem a kokárdát - ugyanis magam, és nem mások miatt, a lelkemnek van rá szüksége. Amiért említésre érdemes a dolog, az az, hogy mindezt lengyelül el tudtam mondani...

Március 16. csütörtök, úton. Tegnap délelőtt Adam elkérte a komputert, és megcsinálta a nem hajló zsanért. Igaz, kissé át kellett alakítani, s ezáltal nem piacképes, de nekem jó. Már azon törtem a fejem, hogy vennem kell egy újat, mert nem tudom lehozni a hajóra, de úgy látszik, ebben szerencsés voltam. Nem szép, de funkcionálisan hasznos.

Március 17. péntek, úton, Marseille. Éppen megérkeztünk munkakezdésre. Azt hittem, hogy ez rekordjavítás lesz, mert egy műszak elég lett volna, hogy berakják a hajót. Szerencsére csak holnap megyünk el.

A kikötőben szocializmus van...

Rettenetesen kiakadtam. A melósokra. A viselkedésük olyan, mintha a létező szocializmusban dolgoznának. Borzalmas! A sok félhülye, analfabéta, vadbarom azt csinálhat amit akar... Nincs az a hatalom, aminek engedelmeskednének.
Egyszerűen nem voltak hajlandók úgy berakni a garázst, ahogyan kell. Egy csomó helyet vesztettünk miattuk. Nem hajlandók megkötözni a rakományt. A kikötői előírások szerint hat lánccal kell megkötniük egy munkagépet - persze ez is kevés, és ezért a hajóbérlő külön fizet a matrózoknak, hogy a rakomány biztonságban legyen a tengeren -, de még ezt se voltak hajlandóak megtenni.
Panaszra mentem a műszakvezetőhöz.
Tipikusan szocializmusbeli eljárás következett.
A műszakvezető nagy hangon kiadta az utasítást a brigádvezetőnek, hogy hat lánccal kell megkötni minden berakott gépet. Részéről a dolog el volt intézve, hiszen láthattam, hogy "mindent megtett, ami tőle elvárható". A műszakvezető megróbált velük beszélni, halkan motyogott valamit, a melósok meg úgy elküldték a kisfőnököt a francba, ahogyan az illik. Persze nem tettek fel egy láncot se...
Hát szükség van szocializmusra? Ebben az egyszerű demokráciában százszor több joga van a munkásnak, és ezerszer több a juttatásuk, mint valaha is bármelyik volt szocialista országban! Hol adtak otthon a melósnak minden műszakban új melóskesztyűt? Mikor kaptak megerősített papírból készült, egyszer használatos overállt műszakonként? (Amit a munka végeztével szerteszét dobálnak, a bosun összeszedi, és odaadja az algériai melósnak, aki ezért mindent megcsinál, ja, persze ott népi demokrácia van, még mindig.) Hol kaptak két óránként negyedóra kávészünetet, nyáron kétféle üditőt, télen forró kávét és kakaót korlátlanul? Műszak felénél szendvicset és dobozos üditőt? Soha nem loptak a melósok annyit otthon, mint itt ezek. Ha valamilyen használható árut viszünk, akkor sokszor csak az üres kartonokat rakják be. Szemérmetlenül elhordanak mindent. Szinte nincs egy gépkocsi, amiben rádió lenne. Az a lüke Hajji, Oranban, meg csak írja a kárjelentéseket, s a hajóbérlő fizet(ne, ha én nem írnék hasonló jelentést, s ez alapján a kárt át lehet hárítani.) Csak egy maffia szakszervezet kell, és már nem lehet kirúgni a sok disznót, aki csak ül (22.000 frankért havonta - be kell szorozni 42-vel, hogy kijöjjön a melós havi keresete forintban), nem dolgozik, és fel van háborodva, ha a fedélzetmester megmutatja, hogy mit csináljon...
Hétkor fejezték be a munkát a garázsban.
Nyolcig dolgozott a két ügynök, hogy megpróbáljanak helyet csinálni a maradék rakománynak, mert szólni nem mertek a melósoknak, hogy rosszul rakták be a hajót. Így se biztos, hogy befér az egy trailer és négy vontató-kamion.
S ha emiatt kevesebb rakományt vihetünk, csak megrántják a vállukat, és röhögnek...
Utálom az egész bandát.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy legtöbbször egészen normális melósok jönnek, akikkel lehet beszélni... Végül is nem az emberek a rosszak, hanem a rendszer, amelyik megenged nekik mindent. Csak nekem kell velük dolgoznom... S ma ilyen banda jutott...
Ma volt valami jó is...
Felhívtam Encsikét.
Éppen akkor érkezett meg D. Marci temetéséről, illetve a gyászmiséről. Szegényke le volt törve, éppen jókor hívtam.
Kérdeztem a március 15.-i eseményeket.
Nimród és Szabolcs elmentek a fáklyás felvonulásra, ahogy az már nálunk szokásos. A délutáni díjátadás nem a legjobban sikerült. Mondjam azt, hogy amolyan demszkysen... és persze a pénzdíjból is lenyúltak... Az ünnepség után egy másik színpadon rendezték meg, de az egész szervezetlen volt. Nem találták meg a pályázat értékelését, ehelyett próbálták eljópofáskodni. Ami jó volt: sokan voltak a Móriczból, és amikor kiszólitották a fiam, lelkes ovációba csaptak!
A pályázatot Varró Dániel bírálta el. Tehetséges ifjú költő. Az "Irodalom visszavág" című folyóiratban olvastam róla és a "Sárkányfű" folyóirat kapcsán.

Elöljáróban egy anekdota:

 Ott hagytam el a történet folyamát, hogy bár időben voltunk Sevillán, mivel vissza kellett mennünk Tanger Medbe, lett egy nap késésünk. Sajnos kehes géppel esélyünk sem volt behozni a lemaradást, bár volt egy kis szerencsénk is. Elvileg La Corunára vasárnap este kellett volna érkeznünk, de ott vasárnap fieszta volt, így a bérlő mondta, hogy érkezzünk meg hétfőn reggel 7-ig, mert reggel nyolcra rendel melósokat. Ez jól jött, mivel a portugál partoknál szép kis szembe szél fújt, a kehes gépből is vissza kellett venni, mert ütött a hajó a hullámokon. Így hétfőn reggel 5-re értünk La Corunába és elkezdtük szövögetni a terveket, illetve Zsolti, hogy Felixstowe-ban bizony szétborítja megint a gépet, kicseréli azt a hengerfejt, ami vacakol és ami miatt nem tudunk menni. Ezt azért nem tudtuk eddig megtenni, mert a meló kb. 12 óra és úgy kellene megoldanunk, hogy emiatt ne késsen a hajó, mert az veszteség a tulajnak. Sajnos sehol nem volt ennyi állásidőnk, Rotterdamban lenne, de ott jön üzemanyag, meg pénteken megtudtuk, hogy a turbót is jönnek javítani (annak is itt volt az ideje), és a regiszter is jön éves szemle miatt. 

.

A képen a kissé megvisel Zsolti kápó. :) Osztom neki az észt.

Így reggel küldtem a levelet a tulajnak, hogy mit fogunk csinálni, a bérlőt is értesítem délután, jobb, ha felveszi a kapcsolatot velük, mert Rotterdamban lenne ugyan elég idő a szerelésre, de nem a turbóval, meg a szemlével együtt. Viszont ha a turbót kitisztítják, akkor a hengerfejet is meg kell csinálni, sőt előtte, mert különben nincs értelme az egésznek.
A tulaj rábólintott, szólt a bérlőnek – úgy fest nem engedélyt kell kérnem, hanem mondanom, hogy mit fogok csinálni-, csak annyit kért, hogy az off-hire (bérleten kívüli idő)költségén kívül ne legyen semmi extra. Üzenet ment Felixstowe-ba az ügynöknek, kérvén úgy rendezze a rakpartot, hogy nekünk kell 13 óra javításra. A válasz meg is jött, rendben, rakpart tisztázva, 13 immobilizációra engedély megadva. Zsoltiék előkészíthetik az új hengerfejet, érkezés után lehet majd nekiesni.
Na ebből nem lett semmi, mert éppen felvettem a pilotot, amikor hívott az ügynök, hogy hát mégsem lesz rakpart, rakodás végén azonnal mennünk kell. Legfeljebb átállhatunk egy másik rakpartra, de ugye gép nélkül vontatót kell használni, meg a pilot, meg a többi, mindez egy szép, kerek 6.000 fontos plusz költséget jelentene a tulajnak. Ezt ugye kerülni kellett, hát szegény Zsoltinak nem maradt más, mint Rotterdam. Viszont megmondtam mindenkinek előre, hogy legalább 17 órával számoljanak, mert bunker és szemle mellett ki tudja mikor tudnak nekilátni és mikorra lesznek kész
Berzenkedtem Nathalie, a „lányom” ellen, mert 13 lettünk, meg nő a hajón rossz ómen, de az eltelt 15 nap alatt kellemesen csalódtam. A kislány tényleg úgy gondolta, hogy megpróbálja megérteni, miről szól ez az egész, megfogta a munka nehezebbik végét, zokszó nélkül verte a rozsdát, stb. Hagytuk, hogy összefestékezze magát, meg jó piszkos legyen, komolyan mondom, élvezte. Volt egy igen fura szokása, mindent felírt. Ha épp volt nála papír, akkor arra, ha nem, akkor a kezére. Megkérdeztem ezt ugyan miért csinálja, hát kiderült, hogy hobbiból történeteket ír, meg színházi forgatókönyveket. Aranyos hobbi, de azért remélem, hogy nem látom viszont magunkat egy színdarabban. Belerázódott ebbe az egészbe és ha nem kezdődne neki az oskola, még maradt volna még. A srácok is megszokták, igaz előre be kellett ígérnem nekik, hogy aki nőként mer rá tekinteni, azt kasztrálom. De a kislány beült közén filmet nézni, elfogadta a sört és jót nevetett a vaskos vicceken. Sőt, egyszer még be is szólt nekem, hogy „kuss legyen”, amikor nem akartam hagyni Zsoltit, hogy egy velem kapcsolatos történetet elmeséljen. Csak az esett rosszul, hogy amikor elment a hajóról, velem csak lejattolt, a Zsoltit meg megölelte, sőt puszit is adott. Hiába, ahogy öregszem, a sármom kifakul. Bár, Zsolti sem az a kimondott Brad Pritt, meg már 45 éves, úgyhogy nem értem. :D
Na, túléltük az éves szemlét, szerencsésen. A hajó kész volt rá, természetesen, de azért pár hiányosságot találtak. No, nem sokat, meg nem komolyakat és mindegyikről tudtunk, sőt pont a szemle ideje alatt néhányat éppen kijavítottak. Azért a papírra szépen rákerült és emiatt még vissza kell, hogy jöjjenek, no meg mivel a gépet éppen szerelték, sajnos ott nem tudták végigcsinálni a szemlét. Hát, emiatt is vissza fognak jönni egy hónapon belül, de akkor már csak azokat a dolgokat ellenőrzik majd, amiket most nem tudtak, illetve azt, hogy a hiányosságokat kijavítottuk.
Zsolti is boldoggá tette a tulajt, mert a turbó ki- és beszerelése ellenére 20 perccel a rakodás vége után volt gép, így nem volt off- hire. Az éves rádiós szemle alkalmával kaptunk egy új berendezést is, az úgynevezett Watch Alarm Systemet. Ilyen volt eddig is, de nem volt rákötve a fekete dobozra, lévén 17 éves modell, meg nem volt pótlólagos hangszórója a kabinomba és a lakótérbe sem. Amikor a szerelő szerelte befele, látom, hogy köti rá a robotkormány kapcsolójára. Mondom ezt így hogy? A józan ész azt diktálja, hogy a robotra nem kéne semmi kiegészítőt rákötni, nem jó az. A szerelő megnyugtatott, hogy ez így teljesen jól van, elfogadott, mert a rendszer lényege, hogy a rendszert automata módban üzemeltessük, amikor valaki felkapcsolja a robotot, akkor automatikusan bekapcsol. Azért nekem kissé viszketnem kellett az ötlettől és igazam is lett. Indulás után ugyanis, amikor a pilot kérésére fel akartam kapcsolni a robotot, akkor az szépen tolt egy teljesen balra kormányt, majdnem legázoltunk egy tanker bárkát, meg egy másikat. Kézi kormányzással jöttem ki Rotterdamból, közben hívtam a szerelőt – hajnali négykor-, hogy mégis mi a fene van, azért kézzel végigkormányozni az utat La Corunáig nem lenne egy truváj dolog.
A jósrác mondott ezt- azt, mit próbáljunk ki, meg azt is, hogy ha semmi nem működik, akkor belezzem ki a mikrokapcsolót, ami a robot felkapcsolására elindítja a rendszert. Mondanom sem kell, hogy miután a pilot elment, nem próbálgattam én semmit, hanem rögtön kibeleztem a kapcsolót. Így a robot normálisan működött, a watch alarm meg megy manuális módban, csak a kikötőben kell lekapcsolni. Egyébként a rendszer lényege az, hogy ébren tartsa az őrséges tisztet egy erős hangjelzéssel, amit az előre beállított időintervallum után ad le. Illetve, ha a tiszt nem reagál rá, megnyomva egy gombot, akkor szívrohamot okozó hangerővel nekiáll visítani a kabinomban. Ha én sem robogok fel a hídra erre a jelre, akkor nekiáll ordítani egy harmadik helyen is, arra már a teljes személyzet felkel, és valaki csak körülnéz majd, hogy mégis mi van.
La Coruna után este nézünk egy filmet Zsoltival a kabinjában és üdítőzünk, amikor csörög a telefon, mondja Oleg, hogy jön velünk szembe az MSC Fabiola. Beszállásom óta ki volt rakva a cetli az AIS-ra, hogy még az iccaka kellős közepén is szóljanak, ha meglátják. A PD zászlós hajója, magyar a parancsnok, Zsolti osztálytársa, a Malay Tigris. Van tisztességes neve, de nem írom le, közülünk mindenki csak így ismeri; van neki egy blogja, keressetek rá a neten. Robogtunk felfele Zsoltival, hívom a hajót rádión, mondom a parancsnokkal beszélnék, ha ráér. Malay még behajózásom előtt mondta, hogy kiadja utasításba, figyeljenek minket, de azért a tisztje lekáderezet, név, születési, hely, lábméret, mielőtt felhívta volna a parancsnokát. De Malay jött és jó két órát dumáltunk, közben a két új rádiónk is túlmelegedett, de azért jó volt beszélni vele. Pár nap múlva megy haza Haburgból, alaposan megcsúszott a váltása, már otthon kellene lennie.
Na, a gép remekül meg lett csinálva, az idő is velünk volt, így a lutrira megadott érkezést nem hogy tartani tudtuk La Corunaig, de még korábban is estünk be, jó esélyt adva ezzel magunknak, hogy a déli dagállyal fel tudunk menni Sevillába és lesz egy esténk kikötve. Így is lett szépen megérkeztünk, este hatra kikötöttünk, csak a mélységmérő égett ki a folyón felfele menet, 17 évet szolgát, füstölögjön békében. Illetve csessze meg, ez a cucc nagyon kell a folyón, mert lefele jövet bizony rezgett a léc, hogy van-e elég víz alattunk, volt, de hogy mennyi, azt fedje a tudatlanság jótékony homálya.
Na Sevillán szépen kimentünk a partra. Én internetezni szerettem volna, de a Zsolti rávett, hogy menjek el vele vásárolni. Megy haza Rotterdamból, a fiának, meg a sógorának akart venni valamit. Én az ilyesmiről leszoktam, mert itt is ugyanazokat a dolgokat lehet megvenni, mint otthon, csak drágábban. Azért megígérte, hogy a vásárlás után mehetünk internetezni. Szóval vettünk a fiának egy rollert, meg autókat, a sógora meg kapott csalikat, tengerre valókat, mert nagy pecás. Majd a cápák szépen harapnak rá a Dunán. Még internetezni is eljutottam, de sajnos zárás előtt értünk oda, így csak beköszönni volt időm egy- két helyre, az olvasatlan 180 levelem közül is csak néhányat futottam át. Közben Zsolti leült a szomszédos italmérésben, ami, mint kiderült, a helyi diákság kedvelt helye, mivel minden 1€. A sör, a tinto verano is. Ez egy igen érdekes ital, vörösbort rontanak el valami szénsavas limonádéval és úgy csapolják, mint a sört. Na, mire előkerültem, addigra Zsolti túl volt kettő ilyenen, korsó méretben és szemlélődött, lábánál a rollerrel. Odamentem ahol támasztott egy ilyen asztalt, mondja, igyak ilyen vörösboros löttyöt én is. Mondom jó, elment rendelni és a sorból visszakiabált, hogy valamit nem akarok- e enni. Utána látom, hogy két kiscsajjal beszélget. Tudtam, hogy tanul spanyolul, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire megy neki. Sőt annyira, hogy a két kiscsajjal jött vissza az asztalhoz. Lehet, hogy van valami abban a 45 éves kinézetében? :Na kiderült, hogy nem a Zsolt perfekt spanyol, hanem a két lány magyar cserediák és nem hitték el Zsoltinak, hogy mi meg magyar tengerészek vagyunk. Mivel ugye Sevilla jó 70 km-re van a tengertől. Szóval odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy igaz- e, amit Zsolti mond. Ha tréfásabb kedvemben vagyok, akkor letagadom, de így elismertem a tényt, hogy bizony azok vagyunk. Jött a következő kérdés, hogy én mi vagyok a hajón? Mondom, én lennék Isten után az első, a parancsnok. Na, erre elkezdtek vihogni, hogy ilyen fiatalon parancsnok. Tessék? Fiatalon? Nem mondom, meg voltam borotválkozva, fésülködve, meg nem is úszott fényárban a helyiség, a lányok is ittak már szemmel láthatólag, no de akkor most mi van? Kihúztam magam (hogy a pocakom ne látszódjon), hogy azért még kinézek valahogy. Viszont a két lány vihogása, meg Zsolti marhulása kb. 3 percig tudott lekötni, kifejezetten terhemre volt, fáradt voltam, rosszkedvű. A lányok le is vették, hogy nem vagyok az est fénypontja és ott is hagytak minket, ekkor kezdődött Zsolti részéről a litánia hogy miként lehetek én ilyen búval******, elrontom a jó kis dolgot. Lehet, de azt nem mondtam neki, hogy ne hetyegjen a lányokkal, csak én nem voltam a társalgásra ráhangolva.
Na, kis idő elteltével Zsoltira rájött a mehetnék, kitalálta, hogy menjünk diszkóba. Bólintottam, menjünk, bár azzal a csomaggal, ami nála van, sehová nem fognak minket beengedni. Meg ahogy öltözve vagyunk, az is cinkes. Én póló, rövidnaci, ő sem szmokingban volt, szóval nagy kockázatot nem vállaltam dologgal. Így is lett, az első helyre az öltözékünk miatt nem engedtek be, a második helyre meg a nagy doboz miatt, amit Zsolti cipelt. Ezen ő annyira felhúzta magát, hogy muszáj volt beülnünk valahová vacsorázni. Javasoltam, hogy utána menjünk el a megszokott ír kocsmámba. Hátsó szándékkal, mert ott van wifi, gondoltam megpróbálok a telefonomról netezni. Odáig azonban nem jutottunk el, mert Zsoltink meglátott a folyóparton egy koktélbárt és oda neki be kellett mennie. Nem mondom, korrekt hely volt, volt zene is és Zsolti csomagja sem volt gond, így táncolhatott is, míg én őriztem a fia rollerját. Hajnali kettő körül már nagyon mentem volna vissza a hajóra, de sajnos a kedves mestert csak három óra körül tudtam rábeszélni a távozásra, amikor közöltem vele, hogy az utolsó, általa rendelt kört kártyával fizettem ki és annyi kp van még nálam, ami a taxira kell. Még megpróbált lázadni a taxiban, hogy a sofőr vigyen minket valami night klubba, sajnos lázadása sikerrel járt és valami ilyesmi helyen kötöttünk ki. Zsolti tárgyalt a bulgár bedobó emberrel, hogy mit lehet odabent csinálni, mi az árfekvés meg a többi. Addig én félálomban bóbiskoltam a háttérben, arra riadtam meg, hogy Zsolti közölte, bemegy körülnézni, na mondom, akkor én elszívok egy cigit, de a dobozt sem voltidőm előhalászni, Zsolti már jött is vissza, mondván menjünk. Szemmel láthatólag nem volt elájulva attól, amit bent látott. A taxi még ott volt a bejáratnál, tuti, hogy a sofőr tudta, mi van odabent, gondolta megvár minket. Így fél négyre a hajón voltunk még aludni, is sikerült egy kicsit, mielőtt fel kellett kelnem, hogy a reggeli jelentéseket világgá küldjem.
Nem mondom, hogy friss és üde voltam, sok alvás nem jutott, hála cimborámnak, na de lehettem volna erélyesebb is az éjjel. Elküldtem az elküldendőket és éppen a kávémat kavargattam a hídszárnyon könyökölve, amikor egy autó fékezett a hajó mellett. Mivel vártam az ügynököt, nem lepődtem meg, de két hete mintha másmilyen autója lett volna. A kávét félrenyeltem, amikor megláttam, hogy az autóból egy GL szemléző kászálódik ki. Regiszter? Itt? Nekünk? Miért? Elolvastam minden üzenetet tegnap, azokban szó nem volt a fickóról.
Lerobogtam, hogy fogadjam és megtudjam, hogy mi is történik. Az úriember átadta a megbízólevelét és valóban, görög volt a falóban: számunkra rendelte meg a tulaj a főgép elmaradt szemléjének pótlását. Ezzel tulajdonképpen nincs baj, csak kettő: ilyesmiről illik előre értesíteni a parancsnokot, hogy a hajó készen álljon a szemlére. A másik probléma az elsőből jött: Zsolti frissen, üdén, reggel hétkor már a turbó levegőhűtőjének szivárgó vízcsövét hegesztette, meg az egyik porlasztócsúcson mókolt. Mondanom sem kell, mennyire örült, amikor lelkendezve lementem hozzá, hogy itt van a regiszter, a főgép miatt. Mivel a gép egy jó óra múlva lett kész a szemlére, addig javasoltam a regiszternek, hogy ami hiányosság volt Rotterdamban és ki lett javítva, azt legyen szíves törölni a jelentésből. Igaz ugyan, hogy csak a gép miatt jött, de ha már itt volt, kihasználtuk. Mivel a gép szemléje remekül sikerült, így az éves szemle jelentésén mára csak két dolog maradt és ezeket is javítani fogják most Rotterdamban. Amikor késő délután, hulla fáradtan elküldtem a cégnek a jelentés nem kicsit voltam megelégedve. Kaptunk is egy „jól van”-t tőlük, mivel nem gondolták, hogy az elmúlt hét alatt mi a kifogások nagy részét annuláltuk.
 

  Február 18. péntek, Oran. Annak ellenére, hogy arab vasárnap volt, dolgoztak. De legalább a vám szabadnapot tartott, így rakodni nem lehetett.
Laza nap volt. Tegnap jól elfáradtam, délután aludtam egy sort, így nem csoda, hogy este friss voltam.

Magyarok...

Már mindenki lefeküdt, így néztem az MTV 2 műsorát. Kerekasztal-beszélgetés volt arról, hogy milyen manapság a magyarok nemzettudata, milyen a nemzeti karakterünk. A témába sok minden belefér.
Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, egy viselkedés-szociológus, egy vajdasági szociológus, egy bizonyos Babarczy Eszter nevű "eszmetörténész" (ilyenről se hallottam, de a hölgy okos dolgokat mondott), s egy megjegyezhetetlen nevű török-magyar fiatalember, beszélgettek Feledy vezetésével.
Csak az érdekességeket mondom el:
Kiss Gy. Csaba szerint az utóbbi tíz évben megváltozott a magyarokhoz való viszonyuk és a magyarokról alkotott képük a horvátoknak, 100%-ban pozitív a vélemény az országról és a népről. Ugyanez a helyzet Bulgáriában és Szlovéniában is. A cseheknél is javul az ázsiónk. Elmondta, hogy a szlovákok nemzeti öntudatát mi böki (többek között): az, hogy a "nagy szlovákokat" elmagyarosítottuk, így Petőfit, Kossuthot, Mikszátot...
A vajdasági beszélgetőpartner is érdekes dolgokat mondott a megítélésünkről. Az egy dolog, amit a politikusok sugallnak, és egészen másképpen fest a helyzet. Egy megtörtént eset, még a békés Jugoszláviából:
Szlovéniában volt, és onnan barátaival Belgrádba utazott. Késő este érkeztek, szállodai szobát nem kaptak. Találkoztak egy idős szerb hölggyel.
- Szállást keresnek? - kérdezte. - Hova valók?
Megmondták, hogy szabadkaiak és ljubjanaiak.
- Na, ha magyarok és szlovének, akkor adok én maguknak szállást. De másnak nem... Tudják-e miért? Mert reggel négykor megyek munkába, a pénzt az asztalon kell hagyni, és a kulcsot a lábtörlő alá tenni.
Tehát a szerb néninek annyi elég volt, hogy magyar (és szlovén) a vendége, megbízott bennük, tudta, hogy a pénzt megkapja, és a lakását se kell féltenie.
A másik, ami jellemzi a magyarok helyzetét a volt Jugoszláviában (és ami siettette a beolvadást), hogy státuszszimbólum számba ment magyar vőt vagy menyt a szerb családban tudni. Tehát más a valóság, és más a politikusok mesterkedése...
Érdekes (és okos) dolgokat mondott a örök-magyar filmrendező is. A szülei törökök, 1952-ben költöztek Pestre. Nyolc éves korában Németországba költöztek. Ott egy "adminisztrációs hiba" révén magyarnak tartották (hogyan történt, nem tért ki rá bővebben, de pl. Imre néven "lajstromozták"). Addig Magyarországon abban hitben élt, hogy ő török. De a németek benne a magyart látták, és ott, német földön lett magyar, mert gyermekként elfogadta a helyztetét - nem is tehetett egyebet - és foggal-körömmel "védte" a magyarokat a németekkel szemben. Azt mondja, igen rövid időn belül elsajátította a "magyarság tudatot", mindössze fél évre volt szüksége.
Tavaly filmet forgatott Törökországban. Egy fiatal lány volt az asszisztense. Sokat faggatta a magyar-török viszonyról (tudjuk, hogy a törökök minket szintén török törzsnek tartanak a mai napig). Elmondta a gyermek mondókát: gólya-gólya gilice... ...török gyerek megvágta...
Meglepve vette észre, hogy az asszisztens kislány könnyezni kezdett, s sírós ajkakkal kérdezte:
- Ennyire gonoszak voltunk Magyarországon?
Egy megjegyzés Babarczy Esztertől, ami számomra fontos, mert némi reményt ad a kis népeknek a fentmaradásra ebben az átkozott elamerikásodó világban:
Hiába az amerikai "kultúra" térnyerése, csak az adott nemzeti kultúrákra tud ráépülni, s a Disney mellett a hetvenhét magyar népmesén nevelkedett ifjúság megtarthatja a nemzeti tudatot. Adja Isten, hogy igaza legyen, bár félek, hogy túl optimista.

Február 19. szombat, Oran, úton. Korán, délután ötkor eljöttünk.

Február 20. vasárnap, úton. Meglepő kijelentést teszek: egész nap jöttünk, és este megérkeztünk, dög fáradtan kerültem ágyba.

Február 21. hétfő, Marseille, úton. Kellemes utunk volt, és nyugodt, mivel -, mint valahol említettem - a faxunk elromlott, tehát nem küldözgette a hajóbérlő a kilométer hosszúságú faxait. Ezért reggel hajrá volt, egy óra alatt el kellett készítenem a rakodási tervet, nem egyszerű feladat...
Genovába megyünk.

Február 25. péntek, úton, Mostaganem. Amint látszik, a naplóm teljesen elnyagoltatott.
Délután érkeztünk, egy nyugodt éjszakának nézünk elébe, és gyanítom, két hosszú napom következik.

Február 26. szombat, Mostaganem, Oran. Hamarabb végeztek, mint gondoltam. Délelőtt kiraktak 63 konténert, ráadásul egy geng! Késő este értünk Oranba.

Február 27. vasárnap, Oran, úton. Hétkor kezdtek, és este hétkor kész volt a hajó. Több mint kétszáz konténer ki és berakása, a vegyesáru és a gördülo rakomány, ráadásul hat héliumot is beraktunk.
Ha azt mondom, hogy úgy dolgoztak, mint Hollandiában, akkor nem túlzok! Soha nem hittem volna el arabokról (algéiaiakról), hogy ilyen teljesítményre képesek!
Hadzsi, az ügynök azt mondja, hogy tegnap hajnalban itt volt a Planet nevu hajó, a Sudcargos legújabb bérleménye, s Marseille, Genova, Alger utat járja. Hogy miért érdekes? Mert teljes magyar személyztete van.
Ezentúl minden őrségben hívom oket, egyszer csak összejövünk valahol (Leginkább Marseille közelében van rá esély.)

Március 2. csütörtök, úton, Marseille. Legalább 100 km/h-s szélben volt a manőver. Melegen felöltöztem, de így is átfáztam. Nem volt egyszerű manőver... Vontatót is kértünk, mégis nekivágódtunk a rakpart sarkának, szerencsénkre nem történt semmi kár.
Fél hatra kikötöttünk, a délelőtt folyamán megkaptam a Gudrun kefelevonatát, így ezen az úton kijavítom, s mire hazamegyek, kész lesz a könyv.
A szerencséhez tartozik az is, hogy csak egy munkásbrigád jött, a fedélzeten nem tudtak dolgozni a hatalmas szélben, így a garázst ki- és berakták, majd elmentek. Csak holnap indulunk. Végre egy éjszaka Marseille-ben.
Távirat jött Mr. Andrieux-től. Eltörte a lábát. Nem ez a lényeg, henem az, hogy megint variál. A legújabb, hogy április első hetében megyek haza, s június elején visszajövök.

Március 4. szombat, úton. Az a helyzet, hogy teljesen leültem. Nem tudok naplót írni. Végül is nincs miről.

Március 5. vasárnap, úton, Mostaganem. Délután megérkeztünk, úgy néz ki, hogy ez a kanyar jól jön ki. Azért, mert ma is, meg holnap is lesz egy nyugodt esténk.
Este Adammal beszélgettünk. Tulajdonképpen szót se érdemelne, ha nem lenne ugyanazon a véleményen, mint én (ami a politikát illeti)

Március 6. hétfő, Mostaganem, úton, Oran. Teledurrant a hócipőm az ügynökkel. Mindent a hajó legénységével akar megcsináltatni, és azzal fenyegetozik, hogy besmúzol a franciáknál, hogy nincs megfelelő összhang.

Március 8. szerda, úton. A reggeli őrség alatt, mint már annyiszor, beleszóltam a rövidhullámú rádióba:
- Egy, kettő, három, ki tudja folytatni?
- Na, itt vagyok, ki vagy? - jött a meglepő válasz.
A Planet barbája válaszolt, Fekete Laci. Tudott rólam, amikor Oranban voltak, Hadzsi említett, de csak azt, hogy a Petra parancsnoka a magyar Mr. István. Ugye tudjuk: a hír igaz, csak nem ebben a formában...
Wessels hajón van (én a Presidenten voltam).
Genova - Fos - Barcelona - Casablanca járaton szállítják a konténereket.

 Február 3. csütörtök, úton. Eddig szép időben jöttünk, de az időjárás-előrejelzés 8-9-es vihart jósol a Lion öbölben és a francia partok mentén. Éppen most közelítettük meg Cabo Creus-t, ahol az időjárás-zónahatár van. A szélcsendben a víz felszíne olajsima volt, csak a holthullámok emelgették lassan a hajót. A fényes vízfelszínt a távolban éles vonal határolta. Hamarosan odaértünk, és ott elkezdett a szél fújni. Fél óra múlva már elég hullámos volt a víz, és fel kellett venni a hosszúnadrágot, s estére valószínűleg fűteni is kell. Sose tudom megszokni a tenger ilyen gyors állapotváltozásait, és mindig csodálattal tölt el. Nem csoda, ha a régmúlt idők tengerészei oly babonásak voltak, hiszen a tengereket járva, s nem ismervén a helyi körülményeket, joggal gondolhatták, hogy az istenek kénye-kedvének vannak kitéve...
Ha minden igaz, holnap lejár a mandátumom. Azért mondom, hogy "ha minden igaz", mert eddig semmi hír arról, hogy mikor jön Vissza Maciej, s arról se kaptunk értesítést, hogy Marek mikor megy haza. Pedig itt az ideje.

Február 4. péntek, úton, Marseille. Elmaradtam a naplóírással, de ez néha bocsánatos mulasztás, főleg, ha tudom, hogy úgyis pótolom. És megírom minden nap eseményét, nem hagyok ki lehetőleg egyet se, legfeljebb önhibámon kívül. Aki nem próbálkozott vele, az úgyse tudja, hogy milyen igazam van: olyan ez, mint a narkó. Nem lehet abbahagyni. Annak, hogy két napja nem ültem a szövegszerkesztő elé, nyomós oka van: nem volt időm.
Most fel kell, hogy idézzem a pénteki eseményeket.

Érkezés

Negyed hétre kikötöttünk. Igazán nem értem, hogy M. Guyon miért visítozott annyit tegnap, hogy mikor érkezünk már? Azt hittem, hogy fontos ki- és berakni valójuk van. Csak annyira fontos, hogy amikor bejött az ügynök, nem tudta megmondani, mikor végzünk. lehet, hogy holnap... Megérkezett tíz körül M. Le Tallec. (Innen érdemes figyelni!) Éppen elküldtem a táviratot, amiben kérdeztem, hogy mi lesz Marekkal, ugyanis hétfőn kezdődik a kapitányi tanfolyama.
Elpanaszoltam, hogy a Sudcargos-t magasról nem érdekli a feltevésem, hogy potyautas lehet az egyik konténerben, mert érkezéskor az ügynök nem is tudott róla, pedig távirat ment a "témában". Persze a pasas mellettem volt, mert ami a parancsnoktól elvárható, azt megtettem, bármi történik, innen az a hajóbérlő sara... Említette, hogy M. Andrieu Toulonban van, a Clipper Carabies-on, és délután átjön. (A régi hajóm megy Djiboutiba a katonai rakománnyal.)
- Ezek szerint nem kaphatta meg ma a táviratot, amiben kérdeztem a chief hazautazásáról?
- Nem, nem hiszem.

Szervezkedem...

De M. Le Tallec egy belevaló szivar, és azonnal felhívta M. Andrieu-t, s megérdeklődte, hogy mi az ábra? Át is adta a telefont, beszéltem a személyzetisünkkel, éreztem a hangján, hogy egy kicsit szemrehányó, hogy nem jeleztem korábban az elsőtiszt váltási kérelmét.
- Csak a következő út végén tudom váltani, captain - mondta.
Értesítettem Marekot. Rohant telefonálni a feleségének, hogy ne várja. Milyenek ezek a nők: azonnal bőgni kezdett. Nem tudom megérteni, mert én sose láttam, hogy Encsi sírna... (Oké, a hajóról elég nehéz hazalátni, és a verebek mást csiripelnek.)
Azt mondja, hogy Barbara (a feleség) beszélt Maciejjel, aki készenlétben van otthon, és el nem tudja képzelni, hogy miért nem kell utaznia (azon morfondírozik magában, hogy talán a Cégnek már nincs rá szüksége? A kisnyúl és a medve szindróma...)
Mire visszajött, telefonált Andrieu, hogy értesítette Pyziket, hogy nézne már Maciej után...
Fél óra múlva e-mail jött Párizsból, hogy Maciej holnap délben érkezik, de "meg-e felel-e" Mareknak, ha holnap este indul, az éjszakát Varsóban tölti, és csak vasárnap reggel megy tovább Gdyniába? Mit gondol ez a Carole (új hölgyike a CMO-nál), hogy Marek visszautasítja? Naná, hogy jó volt. Így aztán két óra alatt elintéződött, hogy holnap befejezem a parancsnokságot, elesek tíz napi barba keresettől. Viszont nem orrol meg Maciej, és Marek is boldog, és akár hisszük, akár nem, ez is sokat jelent a számomra.

M. Andrieu hírei

Előre bocsátom: újabb jó pont a franciáknak, két héten belül a második, nem lesz ez egy kicsit sok?
Mielőtt megérkezett, összeírtam, amit meg akarok vele beszélni. Utoljára hagytam, hogy feltegyem a kérdést a jövőmet illetően a cégnél.
Ezzel kezdte: - Captain, meg vagyunk magával elégedve. (Jó pont, még akkor is, ha ez nyilvánvaló.)
Aztán elmondta, hogy lobogócserék következnek, és hamarosan (másfél éven belül) hat "nem francia" parancsnokra lesz szükségük. Az első lobogócsere április végén, május elején esedékes a M/V Rappelen. Maciej lesz a barba, hiszen kétszer is volt elsőtiszt a hajón.
- Maga, pedig captain Szcekeli - így ejtette a nevemet - visszajönne május elején, ha elég az egy hónap szabadság.
Ha már így kérdezte, akkor nyilván azt mondtam, hogy nem. Jobb lenne másfél. Megegyeztünk, hogy március második felében kiszállok, és (remélem Szabolcs irodalmi estje után) visszajövök, mint stabil parancsnok a francia cégnél!
Kicsit égett a pofája, amikor bevallotta, hogy Carole a titkárnő mondta, hogy napokkal előbb érdeklődtem Marek hazamenetele után, csak ő bizony nem nézte meg a beérkezett táviratokat (lehet, hogy jön a francia szocializmus, mert a munkamorál a CMO-nál már kezd hasonló lenni, mint a Mahartnál volt...)
Ahhoz képest, hogy tavaly májusban kezdtem a cégnél, de úgy, hogy akit váltottam, annak voltak parancsnoki esélyei - ám a ló Krzysztof Trebicki nem jött le karácsony és 2000 szilvesztere előtt. Ráadásul, szeptemberben a kérésemre, hogy szeretnék visszajönni, azt a választ kaptam, hogy egyelőre nincs kilátásban semmi a számomra, gyors volt az előmenetelem.
Még Marekra is számítnak a franciák, igaz, nem ebben az évben.
Délután kiraktuk a fedélzetrol a konténereket. 

Február 5. szombat, Marseille, úton. Marek egyre vidámabb volt az idő haladtával, és a whiskyje fogyásval...
Mint az őrűlt, úgy dolgoztam egész nap, hogy ugyanúgy adhassam át a hajót, ahogyan átvettem, tehát minden naprakész legyen. Fél háromkor csörög a telefon:
- Maciej vagyok. A repülő a köd miatt nem tudott Marseille-ben leszállni, most Montpelliere-ből beszélek. Hamarosan indul a buszom, átvisznek Marseille-be.
- Oké, értesítem a taxisofőrt, a hajóbérlőt, ne izgulj, megvárunk.
Marekot alig tudtam kiverni a hajóról, olyan "vidám" volt, és irtó jól érezte magát, mindenkit ölelgetett, puszilgatott - én is kaptam -, csak Armand, a taxisofor volt dühös, mert neki el kellett még érnie Maciejt is...
Az új-régi parancsnok ötkor a hajón volt, fél hatkor már manővereztünk.
Leadtam az őrséget (16-20 között és 05-10 között leszek, mint elsőtiszt), majd átadtam mindent.
Captain Kraus nem örült a hírnek, miszerint a Rappelra tervezi a cég. Már kezdtem elszontyolodni, hogy beletojik a levesembe, amikor jó híre is volt: valószínűleg capt. Kloman elmegy a CMO-tól, így most csak két lengyel parancsnok van, tehát biztos lehet a helyem. (Csak igaza legyen!)
Kicsit furcsa volt az elsőtiszti dolgokkal foglalkozni. De belejövök...

Február 6. vasárnap, úton, Barcelona. Megjöttünk, és ledobtuk a horgonyt. Kár, mert vasárnap lévén az egész nap túlóra lehetett volna...
Annyira azért nem volt csendes nap, mert este tizenegykor manőver, a helyünkre álltunk, és az éjszakát part mellett töltöttük. Legalább nem kellett ötkor kelnem, csak fél hétkor. Igaz, nem aludtam túl sokat, mert éjjel negyed kettőig pezsgoztünk a második tiszttel és Adammal az elektrikussal. Még én tettem félre az italt szilveszterről. Igaz, nem rossz a száraz pezsgő, de ezzel ugyanúgy vagyok, mint apa, az édest szeretem, de a minimum a félédes.

Február 7. hétfő, Barcelona, úton. Tizenegykor befejztük a berakást. Furcsa volt újra azzal a programmal dolgozni, amit még tavaly készítettem, az viszont jó érzés volt, hogy mindenki dícsérte, hogy milyen jó...
A kabinomban még harctéri állapotok uralkodnak, és megint nyakamba szakadt a nyug: Marek virágai. Még nem száradnak "elfele", de ahogy magam ismerem, majd elkezdenek...

Február 8. kedd, úton Valencia, úton. Sok a dolgom, rendet kell tennem a kabinban, sok a papírmunka. Délelőtti érkezés, utána rakodás, az őrségem kezdete előtt indulás, megvolt a tizenhat óra munkaidőm...

Február 9. szerda, Úton Oran. Azt hittük, hogy csak holnap kezdik a kirakást. Ehelyett éjfélig dolgoztak. Mit mondjak, istenesen elfáradtam... 

Február 10. csütörtök, Oran, úton. Este eljöttünk, ma is 14 órát dolgoztam. Lehet, hogy Encsi örül annak, hogy az elsőtiszti munka nem olyan felelosségteljes, de sokkal fárasztóbb. Úgy zuhantam az ágyba este negyed kilenckor...

Február 11. péntek, úton. Hajnalig húztam a lóbort. Úgy-ahogy kipihentem magam. Azt hiszem, a naplómon is meglátszik, hogy nincs túl sok időm írni...

Február 12. szombat, úton. Elromlott az idő, ami azt jelenti, hogy megjött a misztrál menetrendszerűen. 

Február 14. hétfő, Marseille, úton.Közben megkaptam Szabolcs levelét, és a verseit.
Tetszenek.
Kezdenek egyéni arculatot ölteni, már nem hasonlítanak annyira apa verseire, ami persze nem volt baj. De minden költőnek kell, hogy legyen önálló stílusa, s úgy látom, a legjobb úton halad.
Nimród bőszen készül a felvételire.
Egész nap ment a ki- és berakás, de arra még szakítottam időt, hogy felhívjam a családot. Szabolcs vette fel, elmondtam pár szóban a véleményem, úgyanúgy látom a fejlodését, ahogyan apa és a magyar tanára is.

Február 15. kedd, úton, Barcelona, úton. Expressz járat vagyunk. Háromnegyedkettőkor kötöttünk ki, és a pilotállomás nem akarta elhinni, amikor Maciej háromkor hívta őket, hogy indulásra készenállunk. Fél négykor már a tengeren voltunk.
Út végén megy haza a második gépész, nem örül neki, de a főgépész meg neki nem örül, így az erősebb kutya elve érvényesül. Elég lassú, és egyáltalán nem lehet vele beszélni angolul, mert semmit nem ért. Ez viszont azt is jelenti, hogy vele nekem is lengyelül kell beszélnem, igaz, csak a szűken vett szakmai társalgás erejéig. (töltse meg a ballasztankokat, indítsa be a darut, kapcsolja be a generátorokat, stb.)
Ránk jár a rúd. Marseille-be jövet elromlott a rádió adó-vevő, egész hétfőn itt volt a szerelő, a végén kiderült, hogy egy speciális - adatkábel - szakadt el, de mire kiderítette, szétszedett a pasas mindent. Ráadásul most elromlott a faxunk, így most egy jó hétig nyugtunk lesz a hajóbérlőtől. Csak kikötőben, az ügynökségen keresztül tudnak majd elérni a hosszú, rakományjegyzékkel.

Február 16. szerda, úton. Hála a hülye rendelkezésüknek, nem érkezünk meg ma. Lassú menetben megyünk, kreuzolunk egy kicsit, csak holnap reggel hatkor leszünk Mostaganemben.

Február 17. csütörtök, úton, Mostaganem, úton, Oran. Hiába volt minden, hogy elkerüljük a horgonydobást. Hatkor megjöttünk, ledobtuk a horgonyt, és vártuk a parti őrséget. Fél nyolcra kötöttünk ki.
A rakodás nem érdekes. Este nyolckor indultunk Oránba.

A dán parancsnok megrázta az arabokat

Az ügynök mesélte Maciejnek, én tőle tudom, hogy miért ez a változás.
Egy dán hajó érkezett januárban Mostaganem elé. Ledobta a horgonyt, és aludni tértek. A barba legnagyobb meglepetésére, éjjel kettőkor megjelent a parti őrség csónakja. Elég arrogánsak voltak, és követelték a "szokásos" öt karton cigarettát. A parancsnok felháborodott, először azon, hogy mit keres a "navy" ilyenkor a hajón, aztán a tarháláson.
Kikötéskor a szemtelenebb pilot vitte be őket. Én se tudtam lerázni, hiába kapja meg a Marlboróját, többet akar mindig, követelőzik, egyszóval szemtelen. Ezt tette a dánnal is. Ezután a vám következett. Hat karton cigit követeltek ki maguknak.
Ez már több volt a soknál.
A barba felháborodott hangú levelet írt a Kikötőkapitányságnak.
Algirból jött egy ezredes, és rendet csinált. A Coast Guard parancsnoka tíz évet kapott. A pilotot kirúgták, a vámosok vezetőjének megtiltották, hogy hajóra tegye a lábát, csak az irodában dolgozhat.
Hát ezért a változás Mostaganemben.
Kéne egy dán Oranban is...

A "legeket" tiszteljük! A leggyorsabb autót mindenki megcsodálja, de hogy nem magyar a pilótája az biztos. A legmélyebb tengerárok hallatán mindenki megborzong, de hogy nem magyar szállt alá, az is biztos. A leggyorsabb repülőgépre mindenki felszállna, hogy a hangnál sebesebben repüljön, de biztosan nem magyarokra bízzák a vezetését.

  Január 27. csütörtök, Marseille, úton. Három hónapja érkeztem a Clipper Caraibes-ra, tehát a szerződésem felénél tartok.

A Duna tévét néztem...

Délelőtt érdekes tudósítás volt a Duna TV-ben. Persze csak számomra. Esztelnekről szólt, a ruhagyárról, de a kolostor rendfőnöke is beszélt (csak ketten vannak, az átlagéletkor 74 év). Mindez azért érdekes, mert Bíró András is Esztelnekről származik, és az eddig megjelent két kötetben sokat ír a faluról.
Délután egy műsort ismételtek meg, az olvasási szokásokról kérdezték a nézőket, miközben szociológusok, írók beszéltek.
Az aranyos az volt, amikor két utcaseprőt kéredztek. Valószínűleg azt akarták kihúzni belőlük, hogy a téli táj milyen gondolatokat ébreszt bennük.
Az első válaszadó őszinte volt. Azt mondta:
- Semmi. Megmondom őszintén, semmi nem jut eszembe a téli tájról.
A másik "műveltebb" volt.
- Nekem Ady. Tudja, az a vers, amiben a szemfedőről ír, meg hogy a sír fejfájára rakatja...

Január 28. péntek, úton. Szép az idő, tehát a lehető legrövidebb útvonalat választottam, hogy lehetőség szerint megérkezzem este hat előtt.

Január 29. szombat, úton, Mostaganem, csendes időben jöttünk, rekordot javítottunk, az 510 mérföldes utat 46 óra alatt tettük meg.
Valami változás van, mert a Coast Guard bekeményített. Ne vegyek ki cigarettát legközelebb, annyi legyen a vámszekrényben, amennyi van. Ez azt jelenti, hogy senkinek se tudok adni, amíg a vám ki nem nyitja.
A vám pedig kis levélkét kért, amiben kérem, hogy nyissák ki a vámszekrényt, hogy cigit adhassak a legénységnek.
Na, mindegy, legközelebb úgyis Maciej vezérletével jövünk, az ő gondja lesz, hogyan oldja meg a problémát.
Este a tévében a Halál egyenes adásban című francia filmet néztem meg. Mint minden európai film, magasan veri az amerikaiakat.

Január 30. vasárnap, Mostaganem, - úton - Oran. Jókor érkeztünk, még este bevittek, nyugodt esténk volt.

Gálaest a Nemzetiben

Láttam a Magyar Művészetért Díjak díjkiosztó gálaműsorát a Nemzetiből. Sajnos, közben hatósági vizsgálat érkezett, és a 10 díjazott közül csak ötöt láttam: Cserhalmi Györgyöt és Sára Sándort mindenki ismeri. Posztumusz díjat kapott Wass Albert. Péterffy László szobrászművész volt a következő (a sárospataki Művelődési ház előtti szobor, a Paksi katolikus templom oltárának alkotója, és ő készíti majd el a piliscsabai katolikus egyetem udvarán felállítandó Szent István szobrot). Volt egy kedves népdalénekes parasztbácsi, aki elnézést kért "kedves mindanyiójuktól", hogy talán a dal nem lesz a legszebb, de most épült föl hosszú betegségből, és a hangja megsínylette. A végén "Isten áldja meg magukat" köszönéssel búcsúzott. Aki legjobban tetszett, az Lajkó Félix, szabadkai hegedüművész volt. Sajnos itthon majdhogynem ismeretlen a huszonéves fiatalember, külföldön elismert művész. Hja, kérem, sem rokona, sem boldog őse nincs azok között, akik a felkapott médiapojácát ajnározzák és egyengetik útját. Pedig a hangszerén csodálatosan játszik. Kimondottan kedves volt, ahogy kiállt, kócos, sehogyan se áll frizurával, és mély átéléssel adta elő a produkcióját.

Szibéria

Tematikus este volt a tévében hét óra után, Szibériáról. Minden dokumentumfilm (hármat vetítettek) a szibériai sámánokról szólt.
A Bajkál tó partján élő burjátok sámánjaival beszélgettek először. Számomra azért is érdekes volt, mert ahogy a nyelvüket meghallottam, azt hittem, törökök beszélnek. De ez nem csoda, hiszen magukat a hunok leszármazottainak tartják, és minket rokonaiknak.

Érdekességek:

Megalakították a Szibériai Sámánok Szövetségét 1995-ben, de addig szigorúan tilos volt még beszélni is erről. Pedig az ott élő népek vallása a sámánizmus, a szovjetek ugyanúgy nem tudták kiirtani az ősi hitet, mint ahogyan egyetlenegy egyháznak, vallásnak sem volt komoly (mondjuk inkább úgy: sikeres, mert ők komolyan harcoltak a hit ellen) ellenfele a marxista-leninista ideológia.
Jó példa rá az egyik legsikeresebben működő sámánasszony. (Tudni kell, hogy a sámánok ugyanazon nemzetség tagjai voltak, a képességet születéskor magukkal hozták - hitük szerint reinkarnáció útján.) Tehát a kislány 1948-ban megszületett, és a nagyanyja - híres sámánasszony - szigorúan felügyelte, és "mágia útján" rejtve tartotta a képességeit, főleg a veje miatt, aki a KGB magas rangú tisztje volt. A leány felcseperedett, feleségül ment egy űrkutató mérnökhöz, aki Bajkonurban dolgozott. Maga is értelmiségi... Közben állandóan küzdött az előtörni akaró sámánképességével. S 1995 után teljes erejéből elkezdte a gyógyítást, és a különböző szertartásokat. A férje előbb bolondnak nézte, aztán csak dühös volt, és ma már mindenben segíti, ugyanis a "tények" meggyőzték az űrkutató fizikust. (Gondoljon mindenki, amit akar.)
Levetítették a Derszu Uzala című szovjet filmet a hetvenes évekbol. Nem véletlenül kapta meg a legjobb külföldi filmnek járó Oszkárt... Ez a véleményem, még akkor is, ha a díjat semmire se becsülöm, már leírtam, hogy miért, egyedüli rangja szememben csak a külföldi filmeknek járónak van, pontosan azért, mert az nem amerikai...

Január 31. hétfő, Oran. Reggel megijesztettek: töröltek a berakó listáról 90 konténert, és helyette kilenc héliumtartályt veszünk fel. Így ma elmehettünk volna, de (hála Istennek) délután elromlott a 2. daru, így csak holnap indulunk. Még egy nyugodt este... A hírek szerint: "Orbán meghízott": Kövér lett a Fidesz elnöke... 
Tegnap láttam a Meseató c. régi magyar filmet (giccsparádé, de ha Rejtő a magyar kultúra része, akkor ez a film is. Kabos még mindig meg tud nevettetni sajátos, hebegős-habogós humorával, a Chaplinhez hasonlítható kisember alakításaival!)

Február 1. kedd, Oran, úton. Nemcsak a daru romlott el, hanem az egyes generátor. Remélem, Marseille-ben megint lesz legalább egy nap pihenőnk...

Marek, a monoton...

Este nyolckor indultunk.
Csendes az idő, kellemesen beszélgetek manőver közben a pilottal, amikor megszólal Marek a hordozható rádióban:
- Istvan, itt Marek... Találtunk egy potyautast.
Nyeltem egyet. Mondom a pilotnak, hogy van egy potyautasunk. Nézett rám, mint a lőtt medve. Azt hiszem, nem értette, mi az a "stowaway". Mire lelibegett a papírtantusz, kikerekedett szemmel kérdezte:
- Do you have one algerian man?
Már mondtam volna, hogy igen, de megszólalt Marek:
- Istvan, itt Marek! Már kettő van.
Tehát azt válaszoltam a révkalauznak, hogy:
- Nem egy, kettő...
Azonnal értesítette a kikötőkapitányságot. Rögtön küldik a Parti Őrséget, mondták. Közben Marek újra hívott:
- Istvan, itt Marek... már három van.
Ilyen monoton tud lenni az elsőtisztem...
Kiderült, hogy Ryszard lement az élelemtárba valamiért, és a folyosón levő kartonok gyanúsak voltak. Hát hogyne, amikor azt integették neki, hogy menjen el... Nem szokásos viselkedése az élelmiszeres dobozoknak.
A három potyautast, amilyen lököttek a matrózaim, a hajókorlát mellett őrizték. Amíg a pilot kiszállt, addig kettő meglépett. Szép fejest ugrottak a vízbe. Kellemes fürdést, fiúk (15 fokos a víz.) Mit volt mit tenni, felhívtam a Kikötőkapitányságot, hogy elég lesz kis csónak is, mert kettő meglépett.
A hívás után kimegyek a külsőhídra, hogy ledobjam a horgonyt. Megszólal Marek:
- István, itt Marek... Már nincs potyautas, ez is kiugrott.
Így a Parti Őrségnek átadtam a jelentésem, kezet fogtunk, és elmentek.
De Mareknak nem volt ám igaza!
Tizenegy körül (20-24 között enyém az őrség) hallom, hogy valaki marhára dörömböl az egyik konténerben. Tehát még is van egy potyautasunk, csak nem tudjuk, hogy hol. Mert a matrózok egy órán át keresték, de nem találták, gondolom a pasas elunta a dörömbölést, és elhallgatott.
De mi lesz, ha nem találjuk meg, és valami baja esik? Ez már nem vicc!

Február 2. szerda, úton. Reggel azzal fogadott a főgépész, hogy hatkor ébredt, mert valaki éktelen zajt csapott a konténerek körül. Ez a potyautasunk lehetett.
Délelőtt táviratot küldtem a Társaságnak, leírtam a tegnap este történteket.
Utána felküldtem a matrózokat a konténerekre, hogy dörömböljenek, talán válaszol a pasas. De néma csend volt. Lehet, hogy éjszaka a társai segítségét várta.
Így délután újabb üzenet a társaságnak, hogy valószinüleg van még egy kéretlen utasunk. 

  Január 22. szombat, Oran. Tegnap este megnéztem az Olsen banda sínre kerül c. filmet. Utána egy francia film volt, a címe: Medence. Alain Delon és Romy Schneider volt a két főszereplő. Ha francia, akkor csak jó lehet, megnéztem, s a feltevés igaznak bizonyult.
Azt hiszem, a Duna TV egyedülálló a maga nemében. Ideális a műsor, nincsenek amerikai szemetek, nincsenek "multi" reklámok, az elmúlt hónapban egy Peugeot hirdetéstől eltekintve csak magyar árukat ajánlanak, és a műsorok nézhetők. Sok a magyar értékeket bemutató dokumentumfilm, de sajnos, ezt kell ismernem, hogy az átlagember számára ez a típusú televízió nem versenyképes a kereskedelmi adókkal. Pedig van "szappanopera" is, azt hiszem, nem minden nap, de ez legalább nem az erkölcsromboló általánosan jellemző szemét.
Hogy a régi magyar filmekről ne is beszéljünk... Igaz nem nézem őket - ugyanúgy, ahogy Szabolcsot is untatja a hatvanas évek filmjei -, de még élnek azok, akik nosztalgiával ülnek a tévé elé, és ők is nézők. Persze nem fizetőképes fogyasztók az idős nyugdíjasok, tehát nekik nincs semmi keresnivalójuk a TV2-3-RTL előtt.
Szombat délelőttönként van egy műsor, 6-12 éves gyerekeket kérdeznek az élet fogós kérdéseiről (ma például a dohányzásról). Meg kell őket zabálni, olyan aranyosan mondanak butaságokat, és felnőtteket megszégyenítő módon mondanak ki igazságokat. Jó páran persze azzal küszködnek, hogy még nem tudják elmondani a gondolataikat, de van néhány okos kislány és kisfiú, akik igen világosan kifejezik magukat, és valóban helyes értékítéleteik, egyéni gondolataik vannak.
Persze ilyen kérdezgetős műsort láttam én a TV2-ben is. Fiatalokat (15-20 éveseket) kérdeztek a magyar történelemről, s a kérdező szándékosan hülyét csinált belőlük. Teszi ezt az a televízió, amelyik még egy másodpercet se áldozott a történelmünk felidézésére...
Este az Ármány és Szerelem sorozat egyik hat részes filmjének a befejező részei mentek. Mivel láttam az előzőeket, felvettem videóra, ugyanis késő este fejeztük be a rakodást Oranban. Majd holnap megnézem.
Előtte azonban volt egy beszélgetés Mezei Andrással. Megemelem a kalapom előtte. Senkit nem hallottam még ilyen szépen vallani a magyarságáról az anyanyelv kapcsán, mint az ősz költőt.

Január 23. vasárnap, úton, Valencia. Szerencsénk van, jó időben hajózunk. Délben megnéztem a filmet, aztán telexet küldtem az asszonynak, hogy este 6 után hívhat. De mivel vacsora előtt nem csengett a mobil, ezért felhívtam.

Az ifjú költőről

Szabolcs kobzolásáról még nincs eredmény, pénteken volt a budapesti döntő, de a fiatalúr más, jó hírrel is szolgált. Április végén a Korona Pódiumon lesz önálló irodalmi estje, ott lesz a TV, rádió, újságok... Azért az nem semmi, hogy ahol Faludy György tartott költői estet Székely Szabolcs is ott mutatkozhat be!
Ígérte, hogy küld verseket, csak még nem tudja, hogy mikor ír az anyja.
- És te nem tudsz küldeni? - kérdeztem. Éreztem, hogy megáll benne az ütő! Korszakos felfedezés. Láttam magam előtt, hogy rájött, van már akkora nagyfiú, hogy esetleg, netán, ha összekapja magát, és minden összejön, akkor képes arra, hogy anyai segítség nélkül megcímezzen egy borítékot, beletegye a verseit, talán még levélre is futja az agyából, és teljesen önállóan, egyedül, magától elmenjen a postára, és feladja.
Hiába no, azért még van mit tanulnia tőlem is...
Éjjel horgonyt dobtam, nincs információnk a kikötésről.

Január 24. hétfő, Valencia, úton. Délben kötöttünk ki, és este jöttünk el. Úgy látszik, nincs fontos dolgunk.

Kimentem a városba.

Hiába töltöttem itt több mint két hetet a hetvenes évek végén a Cegléddel, nem ismertem rá Valenciára. A várost átszelő folyót eltérítették, a medrében park, játszóterek vannak, azelőtt véges végig focipályák voltak. Egy órát sétáltam, aztán visszabandukoltam a kikötőbe.

Január 25. kedd, Barcelona, úton. Egyre érkeztünk, nyolckor eljöttünk. Attól tartottam, ha túl hamar végzünk, akkor túl korán érkezünk Marseille-be. Éjjel keleti szél kerekedett, és ez visszafogott.
Megkaptam a táviratot, hogy törölték a hadianyag-szállítást Djiboutiba. 

Január 26. szerda, úton, Marseille. Érkezéskor Adam Zalewski, a régi-új elektrikus a parton várta a hajót. Hangos "szervusz"-szal köszönt.

Adam a hajón

Este megittunk egy whiskyt a kabinomba. Elmondta, hogy tudta, hogy én vagyok a parancsnok, mert találkozott Maciejjel, aki megkérdezte tőle:
- Tudod-e ki a kapitány a Petrán?
- Nem ismerem én az összes francia parancsnokot... - felelte Adam.
- Nem francia, hanem magyar - vigyorgott Maciej, és Adam rögtön kapcsolt. Azt nem is mondtam, hogy első dolga volt, hogy gratulált az előlépésemhez.
Aztán azzal folytatta, hogy emlékszem-e Szergejre, a 2. tisztre. Hát hogyne...
- Amikor hazamentem, a feleségem azzal fogadott, hogy hívta valaki tengerész, akivel együtt hajóztam a Petrán még nyáron. De nem tudta megmondani, hogy ki. A kiejtés alapján külföldinek gondolta az asszony, meg vétett egy-két apró hibát is, de kiválóan beszélt lengyelül. De mivel Szergej hamarosan meglátogatott, és kiderült hogy nem ő volt a hívó, csak te lehettél.
Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor Varsóból felhívtam Adamékat, és a feleségével beszéltem, előtte szépen megfogalmaztam a mondanivalómat, s magam is csodálkoztam, hogy milyen gördülékenyen tudom elmondani.

Ott folytattuk, ahol abbahagytuk

Utána egy kis történelemórát tartottunk, mert kiderült, hogy otthon tanulmányozta a lexikonokat, hogy minél többet megtudjon a magyarokról, de nem teljesen kristálytiszta, amit a "nevem" magyarázatánál talált. Kiderült, hogy a székely népnévről volt szó, elmondtam röviden amit tudni kell róluk és a hunokról meg Attila királyról (megjegyeztem, hogy Bics Bozse lengyelül az Isten Ostora, ezt persze tudta, és érdekes, hogy Marek is és Krzysztof is tisztában volt vele). Levezettem az Árpádházi családfát Mao Tuntól kezdve - aki az i.e. 300-ban alapított hun birodalmat Ázsiában - Mundzuk-Attila-Irnik-Kovraton keresztül végig Ugekig aki, mint tudjuk(?), Álmos apja volt. Azt is elmondtam, hogy mindezt kínai, bizánci és német évkönyvekbol tudjuk, mert nomádok lévén, nem maradtak fent írásos emlékeink. És azt is, hogy ez mennyire tuti...
Odaadtam neki fénymásolásra a családfát, mert a feleségének ez a hobbija. A magyaroké nincs meg, és igen örült neki, amikor megtudta, hogy a férjura megszerezte.
Közben bejött Marek is, aki már nagyjából tisztában van az Árpádházi királyainkkal, hiszen már több mint egy hónapot töltöttünk együtt. Megbeszéltük, hogy az első lengyel király 966-ban kapta a koronát, de nem a pápától, mint Szent István, hanem Ottó német-római császártól, tehát a polyákok a németek hűbéresei voltak, nem úgy mint a magyar királyság, mely kezdettől fogva független volt, és a bajorok csak ácsingóztak az országra, de sose tudták elfoglalni, vagy hűbéresükké tenni (annak ellenére, hogy sok Árpádházi trónkövetelő német segítséget kért).
Közben a whisky elfogyott.
Adam híre szerint Maciej az út végén jön vissza, ahogyan számítottam is.

fotó: atlantix.eu

Örülök.
Örömmel olvasom Gábor nyilatkozatait, a lapok most versengenek érte. Azonban az egyikben, jelesül a HVG cikkében olyasmit olvastam, ami megerősített abban, hogy nemcsak Viki, a felesége, hanem ő maga sincs tisztában az EPIRB működésével (bár a cikkben nem nevezi néven). Lehet, hogy nem szabadna, de idézem a HVG-ben olvasott nevezetes passzust:

Idézet vége.
Nagyon megszívelendő az első mondata!
Aki egyedül vág neki az óceánnak, az jó ha tudja, amit állandóan szajkózom! Ne bízz a tengerjáró hajókban! Nem fog kitérni, és nem vesz észre! Nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud!
A RADARON nem látszol! Ezt tessék tudomásul venni! Az ügyeletes tiszt a nyílt vízen sokkal kevésbé figyel, mint a partközelben, és tengerjáró hajót keres a szeme! A szem a legkönnyebben becsapható érzékszerv, a magadéban se bízhatsz, hát még a másik emberében! És főleg ne bízd rá az életed, a hajód biztonságát!

Füstjelek? Mikor adta Gábor? Hol volt a hajó? Ha a hajó orrvonalától 50 fokos szögben jobbra-balra, akkor észlelnie kell, ha éppen akkor néz fel a munkájából, vagy az aktuális tevékenységéből. De a nyílt vízen ezt jó esetben húsz percenként teszi meg. Addigra a szél (passzát övezet) rég elvitte a füstöt!

Ami pirossal van kiemelve ez zavaros, csacsiság, világosan mutatja, hogy hallott valamit, olvasott valamit, de csak rémlenek a dolgok. A kék viszont igaz - ott bekapcsolásról beszél -, tehát ha ezért vállalta, akkor a döntése logikája elfogadható.

Egy dolog biztos. Ha én megyek, a feleségemet nem teszem ki ennek az őrült másfél hónapnak, amit szegény Viki átélt. Mert lehet, hogy a közszereplés alkalmával nem látszott, de én véletlenül tudom, hogy mennyit sírt, idegeskedett, fogyott. Az én logikám az lett volna, hogyha nem is tudom hívni, mert megszűnt a telefonos kapcsolat, akkor is TUDJA, hogy jól vagyok, mert nem kapcsolom be a vészjelzőt. Ez nekem megért volna 40 ezer forintot, mert ennyibe kerül nagyjából egy PLB, egy olyan "EPIRB", amit csak én tudok bekapcsolni, és állandóan a testemre van erősítve.

Ha valakinek, akkor Vikinek volt ez a kaland igazán nehéz! Legalább akkora elismerés illetné, mint Gábort! De sajnos az élet nem így működik. Az asszonyok a második vonalban vannak, voltak, lesznek, amíg a férjük "hősködik" (ez itt nem pejoratív jelző!).
Viszont egy tengerész erre is gondol.

Gratulálok Gábor, veled örülök Viki.

Azért szólok csak, mert több helyütt is olvastam hozzászólásokat, ami kétségbe vonná, hogy máris megérkezett az óceáni kenus.
Nos, mielőtt az ember szól, gondolkodjon.
Gábor 38 tmf-es átlagot evezett amíg a portugál Lagosból a Kanári-szigetekre ért.
Ha kerek 60 nappal számolunk, és ez igazán jó szám, mert a 2800-at kell elosztani vele, akkor kiderül, hogy az óceánon 46-47 mérföldet tett meg naponta. Ez annyi mint 87 km/nap.

Azért jó, ha tudjuk, hogy erre az útvonalra azért esik az evezősök és vitorlázók választása, mert az Egyenlítői áramlás ami az északi szélesség 10 és 20 foka között halad viszi a hajót. Ha nem is nagy sebességgel, de valamivel meghaladja az óránkénti egy csomót. Ne vegyünk sokat, csak 1,1 csomót. akkor az naponta 26,5 mérföld. A kérdés tehát az, hogy Gábor tudott-e napi 20 mérföldet hajózni? Ha óránként két kilométert evezett (ez most persze áramlás nélkül értendő), akkor 18,5 órát jelent naponta. Nos, legyünk annyira engedékenyek, hogy a bevállalt napi tizenhat óra evezést vegyük alapul, akkor valamivel több, mint 2 km/h volt a sebessége.

Az pedig, hogy egyesekben felmerültek olyan gondolatok, hogy esetleg... azt a bulvár rovására kell írni, akik felelőtlenül összehordanak hetet havat minden szakértelem nélkül, csak durranjon a hír, más nem érdekes. Engem is megkevert, hogy hirtelen arról kezdtek írni, hogy nem Antiguán köt ki, akkor honnan az infó?

Mit is mondjunk? Gratulálok neki, nagy teljesítmény volt, de az eredeti véleményem fenntartom: felelőtlenség volt így elindulni, ilyen hiányos biztonsági felszereléssel.
Kíváncsi vagyok a következő kalandjukra, mert hogy Viki többet nem engedi el egyedül, az szerintem biztos!

  Január 20. Úton, Mostaganem. Alig aludtam az éjjel. Már reggel fél ötkor fent voltam, ezen a rohadt Vörös tengeri úton rágódtam, Reggel aztán elküldtem a telexet Mr. C.-nek, a Sudcargos főnökének.
Most közzéteszem a levelem hiteles fordítását:


FM: PETRA
TO: SUDCARGOS
RE: Katonák elhelyezése.


Jó reggelt, és hasonlókat a munkatársainak.


Tegnap elküldtem egy telexet: "El tudom fogadni a katonák elhelyezését", de a személyzet nem egyezik bele, hogy elhagyják a kabinjukat.
A következő a személyzet érvelése:
1. Capt. Kraus úgy tájékoztatta őket, hogy az előző hadianyag szállítás Dikheilába, az ismert körülmények között egyszeri kérése volt a Sudcargos-nak. A parancsnok úr ugyancsak tájékoztatott engem is, hogy azért tette meg ezt a szívességet a hajóbérlőnek, mert "sürgős és különleges" helyzet volt. De elmondta, hogy csak egyszer tette meg, és a jövőben elzárkózik a hasonló helyzet ugyanilyen megoldásától.
2. Az út hossza minimum egy hónap (kétszer annyi, mint az előző volt). Egy hónapon keresztül matracokon aludni a földön, nem fogadható el. Az időjárási körülmények is mások: a Vörös-tengeren ilyenkor is igen magas a hőmérséklet, ennek ellenére a legénységnek dolgozni kell, tehát jogos az igényük a megfelelő pihenésre.
3. Az elhelyezés kényelmetlen, nemcsak a matrózoknak, hanem az elektrikusnak és a gépmesternek is, mivel össze kell költözniük. Egy matróz lenne az elsőtiszti irodában (a 2. gépész zuhanyzóját és WC-jét használva), egy az eü. kabinban mosdó nélkül, és egy matróz volt a parancsnok kabinjában, a mosdóját és toalettjét használva. Nem beszéltem a szakácsról, aki plusz hat főre kell, hogy dolgozzon, a szerződése értelmében folyamatosan csak a személyzetre köteles főzni.
4. A munkaszerződés kimondja: A munkaadó köteles a tengerészt ellátni megfelelő mennyiségű és minőségű élelemmel, valamint kielégítő elhelyezést nyújtani minden tekintetben.
Az adott körülmények között minden ellentétes a szerződéssel.
Magam is megváltoztattam a véleményem. Tegnap gondosan tanulmányoztam a szeptemberi telexeket, mert kíváncsi voltam, hogy miért szervezte meg capt. Kraus ezt az elképzelhetetlen elhelyezést a személyzettel? Találtam egy táviratot, mely szerint Toulonban berakás közben a francia hadsereg határozottan elutasította, hogy beköltözzenek a hajóbérlő által hozatott bungalow-ba. Hogy ezt a kellemetlen helyzetet elhárítsa, a parancsnok - baráti segítségként a Sudcargos-nak - a fent említett módon helyezte el a személyzetet.
Most nincs "sürgos és különleges" helyzet. Jelenleg és a jövőben is az egyedüli megoldás: lakókonténer a hadsereg rakománykisérői számára.
Ha szabad kérnem, a jövőben ne tervezzen senkit elhelyezni a parancsnok kabinjában, legyen bár francia, lengyel vagy magyar.
Szívélyes üdvözlettel a parancsnok.
Aláírás.

Január 20. csütörtök, úton, Mostaganem. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy egész nap ezeken rágódtam. Ugyanis igazam van, de ki hogyan viszonyul hozzá? Legfőképpen a cég véleménye érdekelt!
Délutánra már teljesen berágtam, összevesztem mindenkivel, olyan alapon, mint a kisnyúl a medvével, amikor elindul hogy kölcsönkérje a fűnyíróját, és közben azon morfondírozik, hogy a medve miért nem adja oda, s a végén, amikor megérkezik a medvéhez, kifakad: Medve koma, cseszd meg a fűnyíródat...

(Beszúrás 2012: azóta ez a szó a környezetmeben így közismert: fűnyrózom a haverommal, ne fűnyírózz... )

De nem lett szükség rá, hogy teljesen felhergeljem magam, mert e-mail jött capt. Papelard-tól, hogy teljes mértékben egyetértenek a kommentárommal, s a hajó katonák nélkül teszi meg az utat, erre 25-én visszatérnek.

Tanulságok

Azt hiszem, hogy ez valójában jó lecke volt számomra. Két okból is. Az első nem is lecke, hanem az a bizonyosság, hogy a cég mindenben mögöttem áll, s ez feltétlenül jó érzés.
A leckét a szocializmusban nevelkedett bikkfaagyam kapta. Azt hiszem, túlságosan is bennem van, hogy a főnöknek nem lehet nemet mondani, hiszen egész életemben ezt láttam. Hallani persze azt, hogy "elvtársak, mindenki bátran mondja meg a véleményét", csak olyan, aki el is mondta valóban azt amit gondolt, az ritka volt, mint a fehér holló, magányos Don Quijote a szocializmus szélmalmai között. Sajnos, de igaz, ez a "főnök szava parancs" belémivódott. S nem mertem kerek-perec elutasítani a Sudcargos "kérését". Ugyanis nem tudtam, hogy milyen összefonódások vannak a CMO - a cég - és a hajóbérlő között. Mára tudom, hogy van, de nem számít. Nem tudtam, hogy francia és francia kéz "mennyire mos kezet", ki melyik oldalon áll?
Amikor Guegannak, a főgépésznek elmondtam a bajom, a leghatározottabban kijelentette hogy az ég világon semmi bajom nem lehet abból, ha a legénység jogaira hivatkozom, ugyanis a normális élettér és elhelyezés a hajón minimális emberi jog, s nemcsak a szerződés miatt van igazunk-igazam.
És valóban, amióta elküldtem a levelet a hajóbérlőnek, hogy elutasítom a kérését, nagy kuss van a részükről. Valószínű, hogy azonnal telefonálhattak capt. Papelardnak, aki erre fel küldte a telexet, hogy mindenben egyetért velem.
Egy jó pont a franciáknak, rájuk is fért már a sok fekete mellett. Ezt a gondolkodásmódot mindenképpen el kell tanulnunk (tanulnom) a demokratikus hagyományokkal rendelkező országoktól.
Így most határozottan jól érzem magam.
Csak az az egy bajom van, hogy - ha megyünk - a djibouti utat már Maciej parancsnoksága alatt tesszük meg, addigra visszajön. Pedig élveztem volna a küzdelmet a Szuezi-csatornában a hatóságokkal, nem beszélve arról, hogy egy hónapos út lévén, annyival hosszabb lenne a barba beosztásom.

Január 21. péntek, Mostaganem, úton, Oran. Tegnap este horgonyt kellett dobnunk. Nem értettem a dolgot, de a vizsgálatnál kiderült, hogy a Coast Gard este hét és reggel hat között többé nem jön ki a hajóra.

Teljes holdfogyatkozás

Negyed hétkor keltem, a hajó készen állt horgonyhúzásra, a pilot és a parti őrség éppen akkor érkezett, így dicséret illeti az elsőtisztet, hogy milyen optimális időben ébresztett. Ráadásul a teljes holdfogyatkozást is láttam. Sajnos a tavalyi teljes napfogyatkozást nem láttam, de a felvételekből tudom, hogy a napra vetülő holdárnyéknak éles a kontúrja. Itt a földárnyék (valószínűleg a Föld légköre miatt) széle kissé világosabb volt.
Lehet, hogy az ilyesféle természeti jelenség kissé megzavarja az emberek józan gondolkodását, de a parti őrségét bizonyosan. Adtam nekik három karton cigarettát, és ebből kettőt visszaadtak! Pedig arabok!
Sajnos, ezt senki tengerész nem hiszi el otthon, ha elmesélem...
Gyorsan kikötöttünk, kiraktunk, és ebéd előtt már úton voltunk Oranba.
Érkezésnek 16.15-öt adtam meg, hiába érkeztünk háromnegyed négyre, egy nagyszakállú, sasorrú, szúrós szemű (tisztára Khomeini pofa) pilot pontosan negyed ötkor érkezett. Kikötés után megköszöntem a manővert, és adtam egy karton Marlborót.
- Köszönöm captain, nem dohányzom -, mondta és visszaadta.
Aztán a vám elvitt hat karton cigit a szokásos négy helyett.
Mondom, hogy a holdfogyatkozás megzavarta az agyakat...

 Január 14. péntek, Marseille. Előbb úgy terveztem, hogy kimegyek a városba, de a délelőtt papírmunkával telt, ebéd után felhívott cpt. Papelard, hogy Szuezi-csatorna bizonyítványt keres. Hát ilyen nincs, mondtam. A hívás után elkezdtem kutatni a szekrényben, és a lejárt, régi papírok között megtaláltam az eredetit - még 1983-ból, amikor a PETRA Hamburgban volt bejegyezve. Ezt átadtam az ügynöknek, nagyon meg voltak elégedve. Gondolom újat csináltatnak, csak tudnám, hogy miért?
Két oka lehet: vagy fuvar lesz Yambuba, Szaud Arábiába, vagy Mr. Baaboud (aki december. 17-én volt itt megtekinteni a hajót) megveszi, és szükséges az adás-vételhez. André mondott valami olyasmit, hogy márciusban lehet, hogy eladja a Valman a hajót (a névleges, bahamai tulajdonos, amely az SNCM (francia cég, a Franciaország és Korzika közötti komphajójáratokat üzemelteti) tulajdona.

Történelmi focimeccs

Végül nem mentem ki, mert végre rendesen tudok tévézni, és megnéztem este az Olsen bandát, majd a FIFA Klubvilágbajnokság döntőjét a Vasco de Gama és a Corintians között.
A bajnok, a Corintians győzött egy kissé unalmas meccsen. Egy két fantasztikus egyéni villanás volt, nem a sztárok csillogtak (Romarió, Edmondo, Marcelinho), hanem a Corintians kapusa Dida, aki zsinórban négy tizenegyest fogott a selejtezokön, és a mindent eldöntő büntetőkből is megfogott egyet. A legnagyobb élmény a közönség volt. Elképzelhetetlen méretű transzparenst feszítettek ki, a kapu mögötti teljes szektort befedték vele, és úgy éltették a Paulista (Sao Paolo állam) és brazil bajnok győzelmét. Éjjel fél háromkor feküdtem.

Január 15. szombat, Marseille. Ebéd után kimentem. Azt terveztem, hogy sétálok egy nagyot, és este egy vendéglőben megvacsorázom. Ezer frankot vittem magammal, mert mit lehet tudni, hátha veszek valamit.

Szerencsés délután

Nagyot sétáltam, az Operához vezető sétálós utcában bolt hátán bolt, üzletek, áruházak. És irtózatos tömeg, mindenki vásárolt. Ma kezdődött az árleszállítás. Az ing, amit csütörtökön vettem 200-ért 149 volt...
Rettentő furcsa érzés volt a bámészkodás, és a vásárlás...
Olyan márkaneveket olvastam és boltok voltak körülöttem mindenütt, ami otthon csak a legdrágább üzletekben és körzetekben van: Pierre Cardin, Mark and Spencer, La Fayette, Dior... Furcsa látni, ahogy az emberek szinte ölték egymást az "olcsó" áruért. A 200 frankos ingeket vitték mint a cukrot, turkáltak, a leesett árun tápostak, mindenütt eldobált számlák, őrült tömeg a pénztároknál, a próbafülkéket nem is használták, a ruhatárolóknál öltöztek, vetkőztek a vevők.
Végül vettem egy igazán szép, sötétkék, kötött gyapjú kardigánt, a vállán és a könyökén finom bőr betéttel. Nem volt olcsó, a márkája Mark and Spencer, és nem is volt leárazva.
Az úgy van, hogy sokan gyűjtenek ezt-azt. Bélyeget, érmét, könyvet... Úgy látszik, én bőröndöt. Vettem egyet, azt hiszem írtam, hogy a táskám, amivel leutaztam elszakadt. Valmi kell, amivel hazautazom. Ez most nem olyan marha nagy, mint a legutolsó, amit Alexandriában vettem. Kerekes, fogantyús, nem kell cipelni, és ez fontos, ha Lengyelországba megyek, s cipekednem kell. Encsike csak kicsit szörnyűlködött, amikor elújságoltam, csak még azt nem tudja, hol tároljuk majd...
Amikor elhatároztam, hogy veszek egyet, megszámoltam a pénzem. Ötszázötven frankom meg némi apróm volt. A bőrönd 555-be került. Megvettem, utána összeszámoltam a maradékot, és kiderült, hogy 6,45-öm van. A buszjegy 9 frank. Na, most mit csinálok? A világ végén állunk, a hármas kapunál, nem tudok gyalog bemenni. Nincs más hátra, taxit kellett fognom.
Nem egyszeru zuhogó esoben. Már a személykikötőnél jártam, amikor sikerült találnom egyet.
És milyen jó volt, hogy nem maradt buszra! A hármas kapu zárva volt, a négyesig kellett elmenni, ami legalább két kilométer, majd ugyanannyit vissza a kikötében! Mit csináltam volna, ha busszal jövök?

Január 16. vasárnap, Marseille. Csendes, nyugis nap, a matrózok lefestették a hajó part felőli oldalát. Egész nap tettem-vettem, közben a Duna TV állandóan bekapcsolva.
Meg kell, hogy mondjam, hogy sokkal jobb, mint bármelyik kereskedelmi adó. 
Ma este megnéztem a Két Bólyait, valamelyik határon kívüli magyar színház előadásában - egy színészt se ismertem, ezért gondolom, hogy nem itthoni színházból közvetítették. Nagyszerű darab...

Nem vállalom a rokonságot...

Még azt a halvány, nyelvit se, a finnekkel...
Egyszerűen lehetetlen, hogy "ezeknek" valami közük lehetett valaha a magyarsághoz. Ugyanis akkor valami életvidámság kellett volna rájuk ragadni, rólunk!
Az esti film egy finn művészi alkotás volt. Eleinte csak fél füllel figyeltem, de aztán a tévé elé ültem, mert érdekelt.
A film egy házaspárról szólt. A férfi buszsofőr, az asszony főpincér. A férfi elveszti munkáját, az éttermet, ahol a nő dolgozik, egy bank csődbe viszi, s az alkalmazottakat elbocsátják. Így mindketten munkanélküliek lesznek. A férfit alkalmaznák, de az orvosi vizsgán elbukik, sőt, még a jogsit is elveszik tőle - fél fülére alig hall. A nő se talál munkát.
A történet nem vígjáték, ez nyilvánvaló. Sőt, igen szomorú.
De ez még nem ok arra, hogy az egész filmben még csak el se mosolyodik senki. Faarcú, hideg-rideg-hűvös pasasok, fanyar-savanyú-életunt "nők" (azért idézőjelben, mert mindegyik olyan randa, hogy az már csuda!). Nem volt egy bágyadt "hi-hi" se, nemhogy kacagás, viháncolás. Pedig ok az lett volna rá. A film végén a bank által csődbe jutattot étterem tulajdonosnője kölcsönöz az asszonynak, éttermet nyitnak, a férje is ott dolgozik, sőt, az összes régi (citromharapós, Savanya Vendel arcú) alkalmazottat visszaveszik. És az első nap, igaz délelőtt nincs vendég, délután megtelik az étterem, sőt, a birkózó válogatott 30 főre foglaltat helyet.
Hát ha más nem, ez ok lenne az örömre, az ölelkezésre, a boldogságra. Ehelyett az asszony faarccal, halál unott pofával bólint:
- Jöhetnek - és úgy néz az ajtófélfára, mintha a kivégzőosztag lenne.
Hát ilyen vidám népek ezek.

Január 17. hétfő, Marseille. Hamarabb elkészült a darumotor, mint gondoltuk. Este hatra el is készülhettünk volna, ha az elektrikus nem fordítva(!) köti be, s ezzel megtréfálta a hidraulika motort, mert fordítva akarta muködtetni. Így is elindultunk, igaz, éjfélkor. 
Randa szeles időt adott a meteorológia. Több mint 120 km óránként a sebessége. André telefonált a hajóbérlőnek, hogy a kikötőben maradhassunk éjszakára.
- Természetesen -, volt a válasz, de egy óra múlva telexet kaptam, hogy ha kész a daru, teljes sebességgel irány Barcelona, mert nagyon várnak. 

Január 18. kedd, úton. Reggelre 8-9-es lett a szél, délben már 10-es erősségű dühöngött. Azért hét csomóval haladtunk. Délután telex a hajóbérlőtől: csökkentsük a sebességet, és csak holnap reggelre érkezzünk. Hát így vártak minket Barcelonában.

Január 19. szerda, úton, Barcelona, úton. Pontosan hatkor érkeztünk. Így ki tudom számítani az érkezést. Persze ebben van egy kis turpisság: az érkezés azt jelenti, amikor vége van az útnak, és lassítok. Na, és azt írok be, amit akarok, úgy fél óra tűréssel. Igazából már fél hatkor itt voltunk, és tízkor már el jöttünk.

Újabb dilemma...

Délután telex jött a hajóbérlőtől, hogy február negyedikén egy Toulon - Djibouti - Toulon utat csinálunk, és hat katonát szállásolnak be.
Ez már a második eset, hogy erre kérnek. Először beleegyeztem, de valójában nem értettem, hogy a precedens utat miért tette meg Maciej. Ugyanis szeptemberben volt egy útjuk Toulon - Alexandria között, és egyszer már leírtam, hogyan helyezte el az embereket, hogy a katonai kisérőket fel tudja venni. A matrózok szerteszét a hajón, a földön aludtak, egy még az ő kabinjába is jutott.
Este a matrózok elutasították a Sudcargos kérését, hogy elhagyják a kabinjukat egy teljes hónapra, ráadásul trópusi körülmények között tesszük meg az út felét. Éjjel egy hosszú telexet fogalmaztam meg, de még nem küldtem el, akartam rá aludni egyet.
Közben a CMO-tól táviratot kaptam, hogy magyarázzam el, hogyan akarom a katonákat elhelyezni. Elfaxoltam a nyers telexet.
Nem normális, amit kérnek, és nem tudom, hogyan utasítsam el. Elmondtam Andrénak, hogy mi a gondom. Az ő véleménye az volt, hogy nonszensz, amit a Sudcargos kér. Nincs egy francia, aki megtenné, hogy a kabinjába enged valakit, kérje akár az atyaúristen is. Közben megemlítette, hogy cpt. Papelard mindig a parancsok mögött áll, még nem fordult elő, hogy ne védte volna meg, legyen akár olyan barom, mint Jerome Costagliola volt.
Így aztán úgy döntöttem, hogy határozottan visszautasítom a kérésüket. Ráadásul nevetséges összeget - ezer dollárt - ajánlottak fel a személyzetnek, ha össze-vissza költöznek.
Az azért izgatott, hogy mi volt az oka, hogy Maciej megtette, amit tett? Elővettem az archívumból a szeptemberi táviratokat, és végigböngésztem. Nos, a Sudcargos bungalóban akarta a fedélzeten elhelyezni a katonákat, csak amikor kész volt a berakás, és meghozták a lakókonténereket, a katonák kapásból elutasították, hogy azokba beköltözzenek. Ezért, hogy el tudjon a hajó indulni, Maciej megtette, hogy beköltöztetett egy matrózt a saját kabinjába, egyet a chief irodába, és egyet az eü. kabinba. Tehát valóban "vészhelyzet" volt, és baráti szívesség a hajó részéről.
De úgy látszik, ezt most már természetesnek veszi a hajóbérlő.
Úgy döntöttem, hogy a sarkamra állok, és egyszer mindenkorra elutasítom. Van két hetük, szerezzenek be olyan lakókonténert, amit elfogad a hadsereg. Ha pedig nekik nem jó, ne gondolják, hogy a "kelet európai" személyzetnek, vagy a szuezi pilotnak jó lesz.

Olvasom a Maritime Bulletinben, ami egy orosz tengerész honlapja, hogy 2012. 03.7-én az esti órákban a Belfastba vezető hajózó csatorna kezdeténél (Belfast Lough) összeütközött az Union Moon darabáru szállító és a Stena Feronia komphajó.
A komphajó Liverpoolból érkezett, a kereskedelmi hajó a kikötőt hagyta el.
A komphajó 51 utasát utasították, hogy vegyék fel a mentőmellényt, de ez csak elővigyázatossági intézkedés volt, a hajó önerőből tudott bemenni a kikötőbe.

Itt megnézheted a Union Moont az összeütközés után.

A Stena Feronia viszonylag kisebb károkat szenvedett a vízvonal felett. Az utasok közül senki sem sérült meg. Nem így a M/V Union Moon, amelyik eleje súlyos károkat szenvedett az összeütközésben, de a parancsnokot is letartóztatták miután a szondán megbukott.
A BBC jelentette, hogy a Stena komp jelenleg a cég mólójához van kikötve, míg a Union Moont a parti őrség visszakísérte Belfastba.
Az ötvenöt éves parancsnoknak bíróság elé kell állnia pénteken. 

Ennyi. Most mit lehet ehhez hozzátenni? Az orosz parancsnok tovább rontotta a renomét. Egyre kevesebben hiszik majd el nekem, hogy csak olyan orosz parancsnokokkal voltam, akik tudták, mikor van az ivás és mikor a munka, a hajózás a felelősség ideje.

Tegnap találtam egy cikkre, amikor a hajóról kiesett parancsnok után kutakodtam. Csak mint érdekességet akarom megmutatni, hogy merre jár az infó, amikor internetezel. Itt a térkép:

Ezen megnézheted, hogy hány tengeralatti kábel kapcsolja össze a kontinenseket. Engem ez az egész nem "informatikailag" érdekel, hanem tengerész szemmel.

Amikor hajózunk, térképeket használunk, és a jó öreg papírtérképeket a mindenkori második tiszt javítja. Ha nincs olyan sok tiszt a hajón, akkor  "a tiszt" feladata e nemes munka. Amikor egy új kábelt fektetnek, akkor ezt egy Notice to Marinersben (ez egy heti kiadvány, amiben benne van minden, a hajózást érintő bárminő változás, ami térképet vagy szakkönyvet érint, és javítani kell) közzéteszik, és a tiszt urak kijavítják a térképeket, berajzolják a kábeleket. Nos ez volt az egyik leginkább nem szeretett munka számomra. Képzeld el, minden töréspontot fel kellett rajzolni, és ezeket összekötni szép hullámos vonallal, mert ez a kábel jele a hajózási térképen.

Utáltam, de muszáj volt megcsinálni, mert ha nincs, és horgonyt kell dobni, nem szeretik, ha rádobják a vasat!

Amikor megy a hajó, szépen a rottán (útvonal), és egyszer csak hallja az URH rádión, hogy előtte egy kábelfektető hajó dolgozik, akkor nem tehet mást, szépen kikerüli. A figyelmem csak eddig tartott. Nem igen érdekelt ezen túlmenően, hogy a vízalatti kábel csatlakozása valósággal egy technikai műremek, bár csak egy nagy bunkó, ha egy búvár szemléli.

Aztán a kábel maga...

Hát nem az 12 forint per méter árkategóriájú...

A kábel maga így néz ki:

Az 1-es jelű szigetelőréteg nagy sűrűségű polyethilén réteg (17 mm.)

A 2-es 8,3 mm. vastag rézcső

A 3-as az acél sodrony

és a 4-es optikai szál vízálló zselében.

Ezt lefektetik, és ha minden rendben, akkor máris mehet az infó a két kontinens között.

De csak addig megy, amíg valami gubanc nem keletkezik.

Ekkor jön a ROV. Ez a Remotely Operated Vehicle, azaz távirányítású szerkezet, amit ráengednek a hibás szakaszra, és az elkezd ténykedni. Ezzel aztán elvégzik a javításokat... de mint említettem, ez számomra már csak érdekesség kategória.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar lesz újabb eset, amiről érdemes megemlékezni a vészhelyzetek kapcsán!

Nos, ma reggel (2012.03.08-án 08:00 órai hír, bár ez nem teljesen igaz időpont, de ebbe ne kössünk bele) a Maritime Bulletin hozta a hírt:

Március 6-én este a spanyol MRCC megszervezte egy német kereskedelmi hajóról kiesett parancsnok mentését a Gibraltári-szorosban.

German Sky

A hajó adatai: General cargo vessel (darabáru-szállító hajó) German Sky (név) IMO 9125047 (IMO nyilvántartási száma), dwt 4450 (horképesség), built 1995 (építési éve), flag Antigua (lobogója), manager WESSELS REEDEREI GMBH, Germany (Üzemeltető cég, én is hajóztam náluk).

A pozíció a sárga jelölőnél

A German Sky 21.30-kor jelentette, hogy a 39 éves orosz nemzetiségű parancsnok eltűnt a hajóról. Utoljára 18.00-kor látták, amikor a hajó 12,5 mérföldre volt délnyugatra Punta  Camarinaltól. MRCC Tarifa mozgósított egy helikoptert és két (mentő)hajót, ugyanakkor egy hajózási figyelmeztetést adtak ki a körzetben haladó hajóknak. A parancsnokot 23.40-kor fedezte fel egy járőrhajó, és kiemelték a vízből. Élt, de a hypotermia jeleit mutatta. A helikopter felvette a parancsnokot a járőrhajóról és a Cadiz melletti Jerezbe vitte.

Mit lehet mondani? Azon kevesek egyike, akit sikerült megtalálni, miután kiesett egy hajóról. Mondjuk, jó helyen esett ki, mert Gibraltárban mindig nagy a hajóforgalom, de nagy mázlista is, hiszen éjszaka találták meg! Ehhez igazán szerencse kellett!

  Január 7. péntek, úton. Tízkor távirat jött, hogy a következő út: Toulon - Ploce - Thesszaloniki - Toulon. Katonai rakományunk lesz.

Megint Pierre...

Pierre erre teljesen bezsongott, és mindenáron telefonálni akart capt. Papelardnak, a cég főnökének, hogy maradni akar az útra. Az fel se merül benne, hogy sokkal nagyobb szükségem van Gaugen-re, mint rá, és azt hiszem, hogy a cég is ezért küldi most Andrét Pierre helyett. 
Miután kérte a telefont, azt nem mondhattam, hogy nem adom, de azt már megtehettem, hogy olyan időpontot mondjak partközelre, amikor már nem tud beszélni (éjjel kettő, tizenegy helyett). 
Ez az út egyébként szemétség a hajóbérlő részéről. 
Ugyanis hat katona jön a hajóra a rakománnyal. Helyet kell nekik biztosítani, ami azt jelenti, hogy az elektrikus átmegy a szerelőhöz, a három matróz közül az egyik a betegszobában a földön, a másik a chief irodában a földön, a harmadik még nem tudom, hol a földön fog aludni két héten keresztül (igaz, fejenként kapnak 300 dollár külön pénzt ezért a kényelmetlenségért). 

Január 8. szombat, úton, Oran. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen csendes időben jöttünk. Tökéletes szélcsend volt, a tenger sima, mint az olaj... 
Ma minden összejött, mert tizenegykor érkeztünk, és éjfél előtt már kikötöttünk. Csak a kikötő-kapitányságról a harcsabajszú jött be cigiért, nem sok vizet zavart, alig időzött, öt perc alatt elkotródott. 
Érkezés előtt telezuttyant a hócipom Pierre-el. Éppen egy hajónak tértünk, és kerestük az irányt a kikötőbejárathoz, amikor felrohan a hídra, hogy elment a kép a tévén, és most nem tudja az utolsó lottószámot... Azt hiszem, amikor meglátta az értetlen arcunkat, akkor rájött, hogy van fontosabb is a telelottónál, főleg érkezéskor. Elkezdett valamit motyogni, hogy jól van, na, meg excuse me, és eloldalgott. 

Január 9. vasárnap, Oran. Reggel azzal jött az ügynök, hogy ma este, vagy holnap délelőtt lehetünk kész. Napközben kiderült, hogy vagy holnap... 
A munka végeztével beszélgettem Marekkal. Megittunk két whiskyt, mesélt magáról, a családjáról. Elmondta, hogy mi a hobbija. Filozofikus mondásokat gyűjt egy könyvbe. Már vagy tizenöt kötete van otthon. Amióta befejezte a líceumot, megszakítás nélkül gyűjti. 
Megkérdeztem, hogy hány könyve van a fiókjában? Meghökkent, aztán megmondta, hogy kettő. Erre megmutattam a Tisztást, és beszélgettünk az irodalomról, és a vége természetesen politizálás lett. 
Este megnéztem a Dunán a Kaméliás hölgy c. lengyel filmet. Milyen jó, hogy nem az amerikaiak készítették... 
Lékó lemosta a sakk világbajnokot egy páros mérkozésen 4,5-1,5 az eredmény. A világbajnok nevére nem emlékszem, de azt hiszem, nem érdemes megjegyezni, úgyis Lékó lesz az hamarosan... 
Már feküdni akartam (a tévé állandóan be van kapcsolva, ha fogható...), amikor egy amerikai film kezdodött. A magyar címét nem tudom - éppen a fürdőben voltam -, az eredeti: Mindwalk, azaz agyséta. Fantasztikusan jó film volt. Régen láttam ilyen jó amerikai filmet. Igaz, nem történt benne az égvilágon semmi: három amerikai, egy választáson megbukott elnökjelölt politikus, egy New Yorkból elmenekült költő, és egy Bostoni kutatóintézetben dolgozó, szabadságon levő fizikusnő találkozik Bretagne egyik piciny, de festői szigetén, és az élet értelméről, a politikusok és a környezet, a mindennapi élet és a modern fizika kapcsolatáról beszélgetnek. 
Ilyen filmeket csinálnak, és akkor azok a seggfejek a Titanicnak adják az Oszkárt. Hát ezért nincs értéke a szememben ennek a díjnak. 

Január 10. hétfő, Oran, úton. Nyolckor keltem, délelőtt rakodás. Soha nem gondoltam volna, hogy a Larousse enciklopédiát franciául olvasom egyszer. Ez persze csak böngészés, csemegézés, de elég sokat megértek belőle, főleg, mert olyan dolgok érdekelnek, amiről egyébként tudok: Magyarország, Lengyelország, Franciaország földrajza, történelme. Tegnap a Kaméliás hölgy kapcsán vettem elő, mert képtelen voltam Pierre-nek megmagyarázni, hogy milyen film lesz este a TV-ben. 
Jellemző a francia agyára, hogy amikor leírtam magyarul, csak nézett, mint a loőt medve, még akkor is, amikor megmagyaráztam, hogy a hölgy "la femme". (Marek a magyar név kapcsán azonnal mondta, hogy a "Dama Kameliowa" című filmről van szó.) Csak amikor megmutattam az enciklopédiában a kamélia virág nevét, akkor kapcsolt, hogy minden bizonnyal a "La dame aux Camélias" című regényre gondolok. 

Január 11. kedd, úton. Jól bedurrant az idő, és ami nem gyakori, most északkeleti volt a szél, így nincs hova elbújni, menni kell, ha lassan is. Alig öt csomóval bandukoltunk egész nap, kivéve a késő estét, amikor megjavult az idő. A hajóbérlő ideges, mert reggel azt adtam, hogy 13-án érkezem, valamikor délután. Ilyen helyzetben egyszerűen nem lehet kiszámolni az érkezés idejét.

Már megint a lengyelek...

Egész éjjel azon törtem a fejem, hogy hol tévedtem 500 frankot, mert ennyi hiányzik a kasszából? Reggel rájöttem, mikor kínomban, más ötletem nem lévén, elkezdtem az ital és cigaretta számlákat böngészni. 
Karácsonykor, 27-én más sört hoztak, mint a szokásos. De mivel a doboz nagyon hasonló volt, fehér, és piros betűvel, csak a karton színe volt más, azt hittem, hogy a karácsonyra való tekintettel, ünnepi csomagolást adtak a sörnek. Ám nem így volt, mindig helyi sört - a legolcsóbbat, 44 FF egy karton - szoktunk rendelni. Ez most export volt, és 71 FF az ára. De átvételkor nem néztem az árat, csak a mennyiséget - ilyenkor amúgy is bolondok háza van, és a shipi egyébként abszolút korrekt és megbízható. (Most szabadságon volt, és egy fiatal kollégája intézte az ügyeket, aki nem ismeri a hajó igényeit.) 
Tehát én a kantinban a 71 frankos sört 44-ért adtam. Ez húsz karton esetében közel 500 frankot tesz ki. Megvolt az ok, megnyugodtam. Az más kérdés, hogy egyáltalán nem örültem. Reggel mutattam a számlát Mareknak, és elmondtam, hogyan jártam. Persze azt is, hogy gond egy szál se, én voltam a hibás, mert nem ellenőriztem le az árat, és nem javítottam ki a kantin árjegyzéket. 
Délután megjelent 250 frankkal, hogy nem tudják, ki mennyit rendelt ebből a sörből, de itt a károm fele, ezt összedobták. Hiába erősködtem, hogy nem fogadom el, rámtukmálta. 
Nem mondom, jól esett. Azt hiszem, ez magyar hajón nemigen történne meg (és sok lengyel parancsnokkal se). 
Most jövök majd én, és a kétszázötven frank erejéig kikötőnként adok nekik egy üveg whiskyt, azt viszont ők nem utasíthatják el. 

Január 12. szerda, úton. Reggel leadtam, hogy holnap hajnali ötkor érkezünk. Így a hajóbérlő boldog lehet, csak mi veszítettük el az éjszakát Marseille-ben. 

Január 13. csütörtök, Marseille. Korán érkeztünk. Fél hatra kikötöttünk. Fél tizenegykor kimentem, először, amióta a hajón vagyok.
Amiért kimentem, nem tudtam elintézni.
Bánatomban vettem egy inget, és megettem egy zöld valamit, valószínűleg spenótos, sós süteményt, meg egy sonkás, tojásos szendvicset. A baugette jó száraz volt...

Pierre óriási mázlija

Fél tízkor megérkezett Guegan, az új főgépész. Pierre hamarosan elment.
Amikor beértem a hajóra, azzal fogadott Józef, az egyik matróz, hogy leégett a kettes daru. Azért a rakodás ment, igaz, parti daruval.
Most, hogy gond adódott, bejött Mr. Cardi, a Sudcargos főnöke, és élénken érdeklődött, hogy mikor tudunk elmenni?
- Ha kész a motor... - mondtam, mert ugyan mi mást lehet mondani?
- De hajnalban megjön a De-Kastri - egy másik Sudcargos hajó -, és kell a hely.
- Átállhatunk egy inoperatív rakpartra, ha kell - mondtam.
Így is történt.
Ötkor elvitték a kiszerelt motort. Fél nyolckor pilot, és egy óra múlva már a hullámtörőn voltunk kikötve.
Mr. Le Tallec telefonált, hogy a műhelyben azt mondták, hogy hétfőn délután tudják leghamarabb beszerelni a motort.
Elképzelem, mi lett volna, ha Pierre van még a hajón. Az utolsó, de valóban a legutolsó pillanatban húzta el a csíkot.
Este megnéztem egy filmet a 60-as évekből (az elejét nem láttam), Koncz Zsuzsáról, az Illés együttesről, és az Omegáról. Aranyos film, és milyen unalmas zene! Pedig hogy élveztük hajdanán! Nem sokkal később felhívott az asszony. Szabolcs is bele-bele nézett, de unta (elhiszem).
Jelentem, benne vagyok az újságban. A Marin című lap hozta, hogy: Petra, parancsnok cdt. Szekely.

Lesz még egy blogbejegyzés, amikor megérkezik.

A baj az, hogy napokig szinte másra sem tudtam gondolni. Sok mindent levezettem magamban, de hogyan juthattam volna dűlőre.
Aztán a sors úgy hozta, hogy egy Gáborhoz közelállótól megtudtam dolgokat, amik aztán megkönnyítették a tisztá(bba)nlátást.

Azt hiszem, máshonnan kell a kérdést megközelítenem. Félre kell tenni, hogy az életem nagy részét a tengeren töltöttem és teljesen más a nézőpontom, mint Gáboréknak.

Van egy ifjú, akit valahogyan elkap a tenger varázsa, és elhatározza..., és megvalósítja...
Megszállottan.
Már van négy év tapasztalata is, jó is, és rossz is.
De ez nem veszi el a kedvét. Nekimegy, amúgy magyarosan, fejjel a falnak. A fal nem a tenger, hanem az anyagi lehetősége. Valójában nem tudom, milyen anyagi háttérrel rendelkezik, de biztos, hogy nem az a kategória, mint a vitorlástársadalom zöme, akiknek saját hajójuk van. Azoknak jóval több a pénzük, mint amennyi a vitorlázáshoz kell...
Mit csinál az, aki hiányt szenved benne? Szponzorok után kutat, és ha talál, akkor szerencsés. Kap pénzt, de ebben a válsággal küzdő világban nyilván nem eleget. Van aki eszközzel segít, mint amikor a Tűzhangya elindult... Akkor vittek EPIRB-et, mert kölcsönkapták egy ukrán fiatalembertől Dmitrij Rezvojtól, aki szintén óceán átevező, sőt egy "őrült" família tagja, ahol a testvére már átevezte a nagy vizet, és a papa is efféle bolondságok rabja, aki jól beoltotta a fiait... Gondolom, Gáborék nemcsak EPIRB-et kaptak akkor tőle, hanem tanácsokat is.

Most is kaptak, éppen a hajót magát Fa Nándortól, márpedig egy efféle jármű nem éppen filléres dolog. A Gáboréhoz hasonló 21 000 angol fontért (keresd a Grafoplast hajót) most is megvehető, ha van rá ennyi pénzed. Az, hogy Gábor nem egy kimondott tengerész, mutatja, hogy nem babonás: ezzel a hajóval már valaki feladta, (de mintha ketten is, de ebben nem vagyok biztos) visszafordult, és ilyen előélettel nehezen lehet a piacon értékesíteni egy hajót.

Gábor honlapján szerepelnek azok az eszközök, amik szerinte is szükségesek. De nem volt pénz mindenre, és a szükséges felszerelések közül néhányan áldozatul estek a pénztelenségnek... Se EPIRB, se Argos, bár a Nemzetközi Óceánátevező Szövetség honlapján mint kötelező felszerelés vannak felsorolva. Csak a műholdas telefonra futotta, de akár bevallják Gáborék, akár nem, szerintem azzal is spórolni kell, hogy beleférjen a büdzsébe a mindennapi hívás. Ugyanis olyan drága a percdíj, hogy a tengerjárók tulajdonosai se mind engedi meg magának, hogy felszereljék a hajóikra.

A telefon bedöglött, most nincs hír. Azt nem tudjuk, hogy miért. Csak feltételezünk.

Az énem lelkes, mindig fiatal fele azt, hogy Gábor erejét megfeszítve evez, és április 20-n telefonál English Harbourból, a gyönyörűséges antiguai kikötőből.
Az énem tengerész felét meg nem engedem szóhoz jutni.

English Harbour Antiguán. Ide igyekszik Gábor.