HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:

PETRA (2)

1999. DECEMBER 16 - 2000. MÁRCIUS 3.

December 16. csütörtök, Plomin, Barcelona. A taxi tizenegyre jött meg. Mindenkitől elbúcsúztam, Marian megemlítette, hogyha úgy hozza a sors, szívesen átszállna hozzám a Petrára. 
Egy órakor Trieszt, azaz nem is Triesztbe érkeztem, hanem a Friuli - Venezia-Giulia "megyei" repülőtérre. Pénzt váltottam, meglepő, hogy mennyit romlott a líra, most 1895-öt kaptam egy dollárért. Megebédeltem az étteremben, majd a hajón kifizetem magamnak, ugyanis jár az ellátás az utazás alatt, s a gép csak 16:00-kor indult.
Rómában szétnéztem a reptéri üzletekben, de nem vettem semmit, mert minden nagyon drága. (Ruha kellene.)
Egy biztos: ha valaki Olaszországban repülőre száll, akkor az indulási idő azt jelenti, hogy majd valamikor, de nem előbb. Triesztben 16:30-kor indultunk négy óra helyett, Rómából 21:00-kor a fél kilenc helyett.
Barcelonában várt az ügynök, szállodába vitt. Jó helyen - a Ramblán - volt a hotel, de a szoba olyan pici, hogy el nem tudom képzelni, hogy valaha is kivennék egy ilyet ha turistaként jönnék. 

December 17. péntek, Barcelona, úton. Reggel kilencre ígérte magát a taxis. Addig sétáltam - elég hideg volt, 6 fok - készítettem néhány percnyi videót, majd taxi, és irány a kikötő. 
Még nem végeztek a kikötéssel, mikor megérkeztem. 
Nagyon jó érzés volt újra meglátni a hajót. 
Csak négyen vannak a régiek közül, de Maciej és Wadek hazamegy Marseille-ből, így csak Marek az elsőtiszt és Jozef, az egyik matróz marad az ismerősök közül. Azt hiszem, nem is baj, hogy nem ismernek a többiek. Számomra jó hír, hogy Heniu, a szakács, Janusz a második gépész és Adam az elektrikus januárban visszajönnek. 
Két és fél órát töltöttünk part mellett, s máris indultunk. 
Egy órát pihentem, majd háromkor elkezdtük Maciejjel az ismerkedést a papírmunkával. Egyszerűen őrület! Azt hiszem, nem parancsnok leszek, hanem navigációs titkárnő. 

December 18. szombat, úton, Marseille. A kikötés kicsit rázós volt, mert egy tanoncpilot is jött, s nem a legjobban sikerült, de azért megérkeztünk, majd folytattuk az átadást átvételt, este kilencre végeztünk. 
Utána lementünk a szalonba, én egy üveg Sligovicát, Maciej egy üveg pezsgőt és egy üveg vodkát dobott be. Wadek már nem volt szomjas, amikor lementünk, és egész este vitte a hangot. Meg kell, hogy mondjam, felemelő érzés volt, hogy akik régebbről ismertek, nem győzték a kezemet szorongatni, és örömüket kifejezni, hogy én jöttem parancsnoknak! Énekeltek a tiszteletemre, valami olyasmit, hogy: 
Sto lat, sto lat...(száz év...) meg: nowy kapitan (új kapitány), és végén koccintani kellett mindenkivel. Ha a száz éveket összeadom, akkor megérem a világvégét...
Persze a stary kapitanra (régi kapitány) is koccintottunk nóta kisérettel, meg a nowy bosunra, meg a stary bosunra, na, nem folytatom... 

December 19. vasárnap, Marseille, úton. Reggel hatkor elment Maciej. Mivel megígértem, ezért felkeltem, hogy elbúcsúzzam. Az órát beállítottam hatra (ugyanis mindig negyed órával előbb csenget), de most cserben hagyott. Ugyanis ötkor csengett. Majdnem széttapostam dühömben. Miután elmentek, felköltöztem a parancsnoki kabinba. Felhívtam Encsikét, nagyon örült, éppen a karácsonyi bejglit készítette, és a receptet is elmondta. Nem tudom, hogy meg tudom-e csinálni, lesz-e rá időm egyáltalán. Azért itt nem úgy mennek a dolgok, mint pl. az egyik hajómon, ahol a barba legfőbb gondja az volt, hogyan tudja a napi whiskyjét és karton sörét meginni? Tettem, vettem, adminisztráltam ahogyan azt egy jól nevelt titkárnőnek illik (hú, de lassan megy egyelőre, de majd belejövök!), közben a hajót kirakták meg berakták, és aztán eljött az ideje a manővernek.
Nem mondom, hogy nem voltam ideges. De csak éppen hogy. Szerencsére jó pilot jött, minden rendben ment. Elmesélte, hogy mi történt vagy négy öt napja:

Ki a valódi bűnös?

Nem tudom a hajó nevét, de egy böhöm nagy tankerrol van szó (biztos vagyok benne, hogy otthon mindenki hallotta, és a tévékben is benne kellett, hogy legyen). Valahol az angol partok mellett kettétörött (beszúrás 2001-bol: az Angol csatornában), és most szennyezi a környezetet. Ez még szokványos baleset lehetne, de az már pikánssá teszi a dolgot, hogy engedélyt kért St. Nazaire hatóságaitól és a haditengerészettől, hogy menedékhelyre menjen, mert bizonyos gondjai voltak, és meg akartak valamit javítani. (Egy rossz pont a franciáknak.)
A nagypofájú gallok elzavarták őket, nem adták meg az engedélyt. S az eredmény a tragédia. Persze a parancsnokot azonnal börtönbe vitték, de hogy nem egyedül viszi el a balhét, arra mérget mernék venni. Állítólag a franciák keresik a felelőst, de eddig nem találtak senkit alkalmasnak erre a szép feladatra. Viszont a franca parancsnokok egyesülete megfogadja (megfogadta?) neki az egyik legjobb ügyvédet. (Egy jó pont a francia tengerészeknek.)
Az esti őrség gyorsan elszaladt. Végig dolgoztam, a formanyomtatványokat készítettem elő a mostaganemi érkezésre. 
Őrségben most hat órát vagyok, este nyolctól éjfélig, és reggel tíztől délig. 

December 20. hétfő, úton. Eddig minden rendben ment. Oly annyira, hogy az is kiderült: itt tejben vajban fürdöm. A hír természetesen igaz, de:
1., Nem én, hanem a ruháim.
2., Nem tejben és vajban, hanem Maresiben.
Na, ehhez egy kis magyarázat kell. Amikor otthonról elindulok, mindig hozok magammal egy üveg Nescafét és egy zacskó Maresit, ugyanis a szállodákban nincs iható, és elegendő kávé, de van langymeleg víz a csapban, ami annyira-amennyire, megfelel kávé készítésére.
Amikor összekészítettem a csomagomat, a Clipper Caraibes-on, ezt a tetejére tettem, hogy kéznél legyen a hotelban, Barcelonában. Ott is volt, csak nem bírta a gyűrődést, és kétharmada kiömlött a ruháimra. 
Amikor a szállodában elővettem, örömmel láttam, mindenem Maresivel van finoman bevonva. Tegnap irtó óvatosan kellett kicsomagolnom, mert elég lesz a ruhákat kimosnom, nem akarom a kabinomat is (bár az a szakács dolga, mert a parancsnoknak jár a takarítás). A kezem olyan ragacsos lett, mire végeztem, hogy azt hittem az ujjaim összeragadnak.

A csudapók

Minden hajón akad egy-egy különleges fazon. Most Pierre, a főgépész az. Nem mai gyerek, ötvenkilenc éves, és nagyon szépen beszél franciául, szereti a whiskyt és a Ricard-t és borzasztó barátságos. Azt mondják, hogy ez minden jó, amit el lehet róla mondani, s ez Marseille-ben, egy szépen terített asztal mellett elég, de nem a gépházban.
Barátságosan veregette a hátam, amikor megérkeztem, miközben nyakig ültünk Maciejjel a munkában, többször átjött, hol Ricard-t hozott, hol whiskyt, és nagy hangon megnyugtatott, hogy: "lö masin no problem, lö oil no problem, lö fresh water (mosdóvíz) no problem". Ez örvendetes, de mit csinálok majd, ha a "lö masin" problem lesz? Hogyan beszéljük meg a gondot?
Maciej azt tanácsolta, hogy a kezébe kell nyomni a telefont, és beszél Párizzsal. Na ja, de menetben? Akkor a 2. gépésszel kell beszélni, aki viszont nem egy kimondott észlény.
Hamarosan kiderült az is, hogy a "raport dö voájázs" az már problem. Szóval az úti jelentést már nekem kell megcsinálnom. Megnéztem a komputerben, nem egy ördöngős dolog, megnyugtattam Pierre-t, hogy "lö raport, no problem". Akkora pohár Ricard-t kaptam a kezembe azonnal, hogy az na!
Egyébként nem issza le magát. Kaja előtt aperitív, kaja után emésztést segítő, délután meg már nem dolgozunk, mondja, bár délelőtt tízkor ma az ágyból húztam ki, nyilván ott gondolta át a gépház ügyes-bajos dolgait.
Szóval az alapvető baj, hogy nem beszél angolul. Így Maciej is, meg én is - eleinte - valami nemzetközi pidgin nyelvet próbáltunk összehozni, hogy megértessük magunkat. Mert Pierre nagyon szeret beszélgetni, és az nem zavarja, hogy nem értjük teljesen. De tegnap este kikérdeztem: 
- Jú laksz Marseille? 
- No, mon casa Corse. 
- Tü bambino lá? 
- Jes. 
- Allora tu parli italiano, é vero? (akkor beszélsz olaszul, igaz?) 
- Jes, oui, si... - derült fel az arca, és barátságosan bólogatva mondogatta: - Is tevan (ez én vagyok) fenomen. Szpík anglé, habla italiano, boku bueno. 
Szóval ilyen szépen beszél olaszul. Egyébként az olasszal jobban boldogulunk, amióta nyugodtan keveri spanyollal, mert azt is pötyög (én is). 

Addig, amíg le nem törlik: itt meghallgathatod a Kossuth Rádió 2012. január 24-én elhangzott Közelről című műsor felvételét.
Kránitz Balázs beszélget Garay Bélával (Béla kaftánként írja a leveleit a shipengine.blog.hu blogomban.) és velem.

Már nem tudom kinek higgyek, és kinek nem!
Amit a Lloyd's List állít, azt úgy csinálja, hogy nem zárható ki a zátonyra futás úgy, ahogyan ezen a videós animáción látjuk, ami a GPS pozíciók alapján készült. De hogy ki készítette és minek az alapján, nem derül ki.
Nem kommentálom, csak megadom a videó elérhetőségét... Nézd meg, érdekes. Csak egy nem egyezik a Lloyd's List adataival: az útvonal.
Majd a bíróságon kiderül az igazság!
A videó elérhetősége itt van, sajnos nem ágyazható be...

De: Ki az aki hozzáfért a valódi GPS adatokhoz. Mert úgy gondolom, hogy ez most kincset érő, szigorúan őrzött adat! Szóval...

Milyen szép, hogy az angolban a hajó nőnemű szó! A Costa Concordia szép nevű leányzó most zátonyon fekszik. De az is lehet, hogy a leányzó fekvése egészen más, mint amit eddig hittünk, gondoltunk az újdonászok tudósításai alapján. A vélemény szent, a hír szabad, hát viszik mint a cukrot és szenzációsnál bombasztikusabb hírek, beszámolók, biztos információk látnak napvilágot.

Akik komolyan beszélnek később szólalnak meg, és lehet, hogy nem durran akkorát a véleményük. Pedig amit ma olvastam a Lloyd's List idézett cikkében, az igencsak számot tarthatna a szenzációra!

Miről van szó?

1. A Costa Concordia teljesen más útvonalat tartott, mint eddig tudtuk. Amit világgá kürtöltek elég sok fejtörést okozott, hogy akkor hogyan is lehet az, ahogyan történt? Az alábbi képen a hajózási térképre be van rajzolva a követendő útvonal. Ezt látva, már sokkal egyszerűbben elképzelhető a helyzet, a megtett út. A kis fehér foltban van a híres-hírhedt sziget.
Ha az balról van, akkor érthető már sok minden.

2. A CC. nem először jár erre, tavaly augusztusban is erre hajózott, és akkor sokkal jobban megközelítette a szigetet! Most nem jutott hozzá közelebb, mint 500 méter! Ezt állítja a Lloyd's List, ami pedig a hajózásban egy igen korrekt és szavahihető és jó bevételt nyújtó hajókövető rendszert üzemeltet nagyon rég óta.
Amikor Gibraltárt megközelítjük a Földközi-tenger felől a hajókat kikérdezi az Európa-fok néven bejelentkező Lloyds forgalom ellenőrzési pont, amelyik havi listában tette közzé az adatokat.

A listáira jó pénzért fel lehetett iratkozni (a MAHART előfizető volt), és ezeket a listákat az ügyeletes tisztek agyonhasználták, forgatták a hídon. Jött egy hajó, távcsővel megfigyeltük, kiolvastuk a nevét és kikerestük a listából az adatait. Régi és megbízható cég.
Nos ők azt mondják (a környékre telepített AIS adatok alapján), hogy a Costa Concordia nem közelítette meg jobban a szigetet mint 500 méter! A képen kékkel van jelölve a 2011. augusztus 14-én megtett és a Lloyd's List által rögzített útvonal, és bordóval a mostani, a 2012. január 13-i. Ebből látható, hogy a hajó most nem közelítette meg a partot, amikor léket kapott.
Akkor pedig kérem, Schettino parancsnok igazat mondott, amikor arra hivatkozott, hogy ahol a lékesedés történt, ott nem volt a térképen a zátony jelölve.
Ezt pedig a Lloyd's List is kiemeli a cikk utolsó mondatában: "Az UKHO térkép az adott területen nem jelez sziklát, ahol a Concordia lékesedett.". (United Kingdom Hydrographic Office térképe).

Sajnos a parancsnok bűnös. Azért mert a társaság engedélye nélkül letért az előre meghatározott útvonalról. Azt is írja a cikk, hogy a bűnügyi eljárásban a védelem részéről benyújtandó dokumentumok között a legnagyobb súllyal a térkép fog szerepelni.

A cikk itt érhető el.

 December 7. Kedd, Horgonyon, Plomin, horgonyon. Reggel kilencre megérkeztünk, és délben eljöttünk, ahogy az egy vonaljáratot teljesítő hajóhoz illik. Az újságban is benne vagyunk, bár megrónak bennünket, hogy minek, ha nincs rakomány?

Újra a Petrán?

Délelőtt jött a hír:

Maciej mindenképpen azt akarja, hogy én váltsam, és utána is maradjak a Petrán. Tehát a tudomány mai állása szerint a következő történik velem a közeljövőben:

December 14-ig első tiszt vagyok a Clipper Caraibes-on.

December 15 - január 20. parancsnok a Petrán.

Január 20. - április 20. között első tiszt a Petrán.

Mondtam a barbának, hogy vállalom, mert első tisztként a Petrán jobb a pénz, mint itt, és egyáltalán nem olyan unalmas, mint ez a hajó.

Csak venni kéne egy táskát, és egy öltözet normális ruhát…

Annyit azért megtettünk, hogy elmentünk Ravennáig, utána felnéztünk Velence elé, majd visszafordultunk, hogy reggelre megjöhessünk, ha már egyszer megjártuk az utat… (Ezt a baromságot!)

 December 8. Szerda, Úton, Plomin. Amióta tudjuk, hogy (valószínűleg, ha minden jól megy, ha semmi nem jön közbe, stb. stb.) a Petrán barba leszek, a parancsnok állandóan magyaráz, segít felkészülni. Manővereknél elmondja a miérteket, ma kaptam tőle egy klassz programrendszert, amivel a hóvégét gyerekjáték lesz elkészíteni. Csak az a baj, hogy nincs megerősítés…

Azt mondja a captain, hogy a legnagyobb gondja a cégnek, hogy nem kap se parancsnokot, se első tisztet. Hát persze, ki az a marha, aki karácsony, és a 2000. újév előtt be akar hajózni. Lehet, hogy nem lesz aki leváltson itt?

Délután kint voltam, láttam mákot és pirospaprikát, holnap veszek, és karácsonyra kellene csinálni bobajkát…

 December 9. Csütörtök, Plomin, úton, Ravenna, úton. Végre elkezdtük a vonaljáratot.

Kalauz lettem

Nem tévedés, én vagyok a kalauz. Hogyan másként lehet hívni azt, aki odamegy az utasokhoz, hogy:

– Kérem a jegyeket!

Na, meg az útleveleket is beszedem az utasoktól és a gépkocsivezetőktől. A matrózok megmutatják, hogy hova álljanak be a kocsik, biztonságosan megkötik a tengeri útra. Én elkészítem az utaslistát, átadom a rendőrségnek az útlevelekkel együtt, majd ellenőrzés, és a rakománypapírok átvétele után elmegyünk.

Ma mindez elég sokáig tartott, mert a behajózástól számított egy óra múlva indultunk. Ez pedig túl hosszú idő. De azt hiszem érthető a késlekedés, ha elmondom hogy mennyi rettentő nagy tömegű gépkocsikat és a kísérő utasokat szállásoltunk be a hajóba:

Egy Zastavát a vezetőjével. Megnyugtatok mindenkit: nem volt a kocsi zsúfoltan a raktárban. Azt hiszem, a hatóságoknak, az ügynökségnek, és mindenkinek, aki a hajóval foglalkozik, még egy kicsit bele kell jönni a dolgokba…

A mai nap 14 óra munkaidőt jelentett, ám ez jó, mert eddig nem volt túlóra, pedig az hozza a pénzt. Mármint a dugit, a zsebpénzt, mert a kereset a családé…

Megjött az új kápó. Szimpatikus pasas, csak kicsit nagyobb a hasa mint az enyém. És ért a komputerhez, hozott Excelt és Word-öt, így újra tudunk dolgozni minden programunkkal.

Ravennából felhívtam Encsikét Hungary Directtel, végre nem kellett sürgetni, hogy siessen, mert lejár a kártya. Szabolcs második díjat nyert irodalmi pályázaton, és bekobzolta magát egy zenei versenyen a budapesti döntőbe. Nimród valami norvég céggel áll kapcsolatban, hajót keres. Remélem, majd átvisz magához…

Apát is felhívtam. Ma jelent meg a legújabb verseskötete, holnap visz belőle Encsikének és a fiúknak.

A tökéletlen Zygmunt Kreft lebeszélte a 400 lírát az olasz kártyáról, így nem tudom, hogyan beszélek legközelebb Olaszországból, mert itt hiába ingyenes a hívás, kártya kell hozzá.

A barba megkapta a hajó mobilját, beszélt Párizzsal, próbálnak első tisztet találni helyettem, de nem könnyű (ki az a bolond, aki karácsony előtt hajóra akar szállni?). Este távirat jött, a digó még nem írta alá a hajóbérleti szerződést, nem kötött biztosítást a hajóra, így ha nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor Plominban maradunk holnap…

Kíváncsi vagyok, mikor indul be a járat rendesen? Azt hiszem, nem érem meg a hajón!

 December 10. Péntek, Úton, Plomin. Délelőtt kikötöttünk. Utána kimentem a boltba, és vettem a hajónak WC papírt, mert elfogyott. Én szerencsés voltam a vásárlással, mert kaptam. A barba nem annyira, ugyanis a shipi nem jön, és talán ma este még tudunk enni valamit, holnap már vendéglőbe kell menni. Azt hiszem, a Humberen fogyott ki ennyire a kaja az Argentína és Szíria közötti úton.

Mr. Zsivkovics – az ügynök – kissé idegesen ment el a hajóról, mert a parancsnok biztosította, hogy ha nem intézkedik a digó, akkor nem indulunk este, és az azt is jelenti, hogy holnap se és vasárnap se. Ennyit a túlórákról. Később beigazolódott a sejtésem, mert a barba közölte: indulás hétfőn 16.00-kor.

Este láttuk a Berlini Filszemle gálaestjét. Számomra jól végződött, hiszen Koltai Lajos kapta a legjobb operatőr díját és Szabó Istváné a legjobb forgatókönyv díja.

December 11. Szombat, Plomin. Most igazán nem tudom, minek örültem volna jobban: ha a hajón maradok, vagy egy hónap parancsnokság a Petrán a jobb-e?

Ugyanis a hajó december 22-től „off hire” lesz, ez azt jelenti, hogy a tulajdonos kiveszi a hajót a bérletből és hajógyárba küldi. Javítás után folytatódik a hajóbérleti szerződés. A hajógyár itt lesz valahol a környéken, 27-én dokkolnak ki, gondolom az összes lengyel feleség lent lesz a hajón, csak Encsike nem tud lejönni hozzám. Biztosan maradnék, mert most örül a cég, ha van valaki a hajón, még mindig nincs meg a váltóm. Bár az is lehet, hogy levennének váltó nélkül, minek a javításra első tiszt? (Nem Mahart hajó…) Azt hiszem, nem érdemes erről polemizálni.

Nagyot politizáltunk a barbával, a francia és magyar parlamenti rendszerről volt szó.

Új járaton a Petra

Este gondoltam egyet, és telexet küldtem a Petrára, Maciejnek. Csak annyit akartam tudni, hogy mikor érnek Marseille-be, hogy tudjam, mire számíthatok. Na, és azt is megkérdeztem, hogy ő jön-e vissza, vagy egy másik lengyel parancsnok?

Szinte azonnal megjött a válasz. Ő jön vissza január végén, így vele leszek első tiszt, ez sokkal jobb helyzetet teremt, mert nyilvánvaló mindenki előtt, hogy csak helyettesítettem. (Zárójelben: júliusig lehet a hajón, és akkor ha áprilisban hazamegyek, akkor minden további nélkül válthatom a nyáron, mint parancsnok!)

A hajó most más útvonalat jár: Marseille-Mostaganem-Oran-Valencia-Barcelona. Azt hiszem, ez sokkal húzósabb lesz, mint a Marseille-Alger-Genova járat volt. December 16-a körül érhetnek Barcelonába, oda kellene utaznom, és Marseille-ben veszem át a hajót.

Most már csak az kell, hogy legyen váltóm!

Dr. Franjo Tudjman meghalt

Tegnap este elhunyt a horvát elnök. A barba táviratot küldött az ügynöknek, amiben részvétét fejezte ki. Erre bejött a fullajtár, hogy ellenőrizze, vajon a lobogók félárbocon vannak-e? Egész nap csak Tudjman van a tévében (persze érthető). Egy pillanatra feltűnt Orbán Viktor is, amikor Európát körbeinterjúvolták ez elnök halála miatt.

 December 12. Vasárnap, Plomin. Most három napos gyászban van az ország, így van mire fogni azt, hogy itt ácsorgunk.

Beszélgetünk…

Bizonyos fokig irigylem azon nemzetek fiait, akik többé-kevésbé megértik egymást. Tegnap este kint voltunk a Koralban (a kocsma a focipálya mellett), megittunk két deci forralt bort, és közben a pultos hölgy beszélgetett Mariannal és Zygmunttal. Persze mindenki a saját nyelvén, horvátul és lengyelül mondta a magáét. Ennek ellenére jól elbeszélgettek.

A beszélgetés apropóját a tegnap esti sétánk adta, Mariannal elsétáltunk a következő faluig, Vitoviciig. Ott láttunk egy útjelző táblát: Zastavici. A beszélgetés ma este így zajlott:

Marian: – A Zastavákat Zastaviciben gyártják?

Pultos csaj: – Az enyém tíz éves, nem jó.

M: – Csak tíz kilométer?

P.: – Van egy új Seat Cordobám, az csak egy éves.

Zygmunt: – A Zastava gyárban Seatot gyártanak?

P.: – Sok alkatrész kell a Zastavához, drága.

Z.: – Az igaz, hogy drága a Seat, de keveset fogyaszt.

P.: – Még egy forralt bort fogyasztanak?

M: – Nem, nekem Opel Astrám van.

P.: – Az Opel a férjemé, nekem Seatom van. Az Opel a vendéglő előtt áll…

Közben jókat vigyorogtam magamban, mert igaz, hogy nem beszélek horvátul, de néhány szót tudok, és főleg azokat, amik különböznek a két nyelvben, időközben közbeszóltam, de sajna csak olaszul, ezt viszont a hölgy értette, így én voltam az, aki nem beszélt félre az est folyamán.

 December 13. Hétfő, Plomin. Ahogy gondoltam, úgy történnek a dolgok. Párizsból jött a hír: holnap érkezik az új lengyel első tiszt, én 15-én indulok Barcelonába. Ha itt lesz a váltóm, akkor mondom csak, hogy hurrá.

A matrózoknak rögtön az jutott az eszébe, hogy akkor ma este party lesz. Inni csak akkor fognak, ha a barba kinyitja a vámszekrényt. Ez pedig nem ma lesz!

Marian azt mondta, ha esetleg januárban mennie kellene neki is innen, szívesen jönne hozzám a Petrára. Ez minimum azt jelenti, hogy kedvel…

A mai program: mosás és kabintakarítás.

Hamarosan megjött a telex is, az utazási időpontokkal, lengyel első tiszt és egy matróz is jön. Nem értem igazán, miért van az, ha helyettem lengyel chief jön, a matrózok méltatlankodni kezdenek, hogy jobb lenne, ha maradnék? Itt sincs másként. Csak most az a különbség, hogy nagyon szívesen megyek vissza a Petrára.

Valamilyen isteni sugallatra a legutóbbi kantin nyitáskor kivettem egy üveg rumot. Most nagyon jól jött, mert mindenki gratulált a parancsnoki beosztáshoz, és a kihajózáskor is be kell dobni valamit.

 December 14. Kedd, Plomin. Holnap Velencébe megyünk, ez a reggeli hír. Az esti az volt, hogy maradunk. Fél tizenkettőig vártam a váltókat, aztán lefeküdtem.

 December 15. Szerda, Plomin. Reggel egy óra alatt átadtam a dolgokat, s attól kezdve idegesen vártam, hogy mi történik velem?

Délután megjött, hogy holnap 16.00-kor Trieszt - Róma, 20.25-kor Róma - Barcelona. Tíz után érek a katalán fővárosba. Remélem szálloda, s onnan a hajó.

Most jött el az ideje, hogy eltegyem a komputert, s csak a Petrán vegyem megint elő.

Nem tudom, mi van velem, szinte aludni se tudok, nagyon sokat jár az eszem a hajókatasztrófán. Talán jó is, hogy hajrájában van a szótár készítése, mert az kicsit elvonja a figyelmem. A hajrában megint akadt egy csomó dolgom, de nem arról akarok beszélni.

Ma végigolvastam amit egy mértékadó magyar sajtóorgánum a katasztrófáról írt. Nem bulvár (persze azért nem mentes némi szenzációhajhász címadástól).

Nagyjából, amit itthon tudni lehet, azt tudom.

Ja, kedden, 24-én részt veszek a Kossuth Rádió Közelről című beszélgetős műsorában 16.00-17.00 között. Ha tudod, halgasd meg! Ja, és 22-én 06.40-kor (ha igaz) az m1 reggeli műsorban...

Pénteken a hajó léket kapott, majd Giglio szigete előtt, a parttól 150 méterre megfeneklett. Az utasokat megmentették, a halottak száma tizenkettő, sajnos magyarok is vannak köztük, és vannak eltűntek. Röviden ennyi.

A hajó eltért az eredeti útvonaltól, ezt csak és kizárólag a parancsnok utasítására tehette. (Van navigációs ok, amikor az ügyeletes tiszt is eltérhet, de ő vissza is megy, amint az ok - kitérés kényszer - elmúlt.)
Az eltérés már négy mérföld, amikor a hajó léket kap. A lékesedés oka egyedül a parancsnok, aki elfogadható indok nélkül megváltoztatta az előre beprogramozott útvonalat. Ő a felelős.

Azonnal rájött, hogy a hajó menthetetlen (3 perc múlva a tisztje jelentette, hogy a gépházba ömlik a víz), és manőverbe kezd, hogy a hajót partra futtassa, és ezáltal ezrek életét mentse meg. Ez azt mutatja, hogy észnél volt, és jó navigátor, jó kapitány, mert megcsinálta a manővert. Ennek mindenképpen nagy súllyal kel a latba esnie.

Eddig, mondhatnánk egy-egy, de azért nem, mert közben alapvető hibákat vét: nem adta le a nemzetközileg előírt vészjelzést, ami a halottak számát talán csökkenthette volna.
Nagyot hibázott akkor is, amikor a személyzet elől is eltitkolta a vészhelyzetet (mert akkor fel lehetett volna jobban készülni a mentésre). A személyzet az utasokkal korábban foglalkozhatott volna, és azok nem néztek volna, mint a moziban, hogy vajon miért járnak a tengerészek mentőmellényben, és őket miért nem tájékoztatják?
Nagyot hibázott a parancsnok akkor is, amikor a céget is mellévezette, elhallgatva a lékesedés tényét.

Amikor a hajót odavitte partközelbe és felfuttatta, ami ismétlem elismerésre méltó manőver volt, a mentést nem koordinálta megfelelően, de részt vett benne (én úgy érzem, hogy inkább olyasmit csinált, ami egy beosztott tiszttől várható el, és nem a parancsnok dolga).

Az is tény, hogy éjfél után mentőcsónakban volt, és a Parti Őrség helikoptere vissza akarta zavarni a hajóra. Később a barba mindenféle magyarázatot adott: lentről koordinált (?), belesett a mentőcsónakba (?). Később magyarázkodás közben kitért rá, hogy egy mentőcsónak-szerelvénnyel "dolgozott" amikor a csónak elszabadult, ő meg belesett, akaratán kívül. De akkor mit keresett a csónakban a másodkapitány és a harmadik tiszt? Teljesen mást mutatnak az általam ismert körülmények, mint amit Schettinótól tudunk!

A bulvár bedobott egy szőke nőt is. Egy moldávkát, akivel együtt látták a barbát. Kérdem én, kinek mi köze hozzá? A csaj szerint a parancsnok hősiesen látta el feladatát. Legfeljebb annyit ér a véleménye, amennyit az ifjú hölgy ért a hajózáshoz.
Látták a parancsnokot inni. Kérdem én, kicsoda? Egy utas, aki haragszik rá!? Én úgy tudom, hogy indulás után protokolláris vacsora szokott lenni, ahol azok, akik meg tudják és akarják fizetni, a parancsnok asztalánál esznek. Ez pedig az indulás estéje volt. Nyilván ivott valamennyit.

Engem sokkal inkább érdekelnek a navigációs körülmények, mennyire hihető az, hogy ahol léket kapott, ott nem volt a zátony jelölve! (Előre megmondom, sehogy.)
Azt mondod, hogy a mélységmérőnek jeleznie kellett volna a sziklát. A személyhajó ECDIS-t (röviden: elektronikus térképet) használt a navigációhoz. Nyilván a legmodernebbet. Ez valójában egy nagy komputer kijelzője. A készülékhez számtalan navigációs eszköz van hozzácsatolva, bekötve. Radar, AIS, mélységmérő és a fene tudja mi fityfene.
Tehát a helyzet: a hajó a parancsnok utasítására eltér a beprogramozott útiránytól. Ha ilyet tetem én kereskedelmi hajón, nem csináltam semmit, majd egyszer visszatérek, nem kell a rendszerbe nyúlni, maradnak az eredeti adatok. Csak kapok egy csomó alarmot, riasztást, amit nem veszek figyelembe.
Nagyot tévedek, ha azt feltételezem, hogy a személyhajón is ez történt? És ki okolható azért, hogyha nem veszi észre az állandóan sípoló, pittyegő, piccegő riasztások között amit az útvonaleltérés okoz a különböző készülékek beállításának megfelelően, a mélységmérő villogását vagy berregését, ami jelezné a sziklát. Mondom: "lenne", meg "ha", meg minden efféle. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy én nem okolom egyik beosztott tisztet sem, ha elsikkadt a (nem tudom volt-e) mélységmérő alarm.

Mi történik az olajjal? Ez nekem egy kicsit misztikus, mert 2400 tonna dízel/gázolajról beszélnek, holott... Nos a New York Times cikke szerint a holland Smit cég végzi az olaj "kibányászását" a hajóból. Azt mondják, hogy a 2400 tonna olaj mellett még 200 tonna nehézolajat (Heavy Fuel Oil) is ki kell szivattyúzni. Én kevésnek találtam a nehézolajat. Az a HFO nagyon csúnyaságot képes az élővilággal művelni, ha kifolyik a tengerbe.
A The Telegraph cikke szerint 2400 tonna dízel, nehézolaj, és kenőolajakat kell kiszivattyúzni. A nehézolaj mennyisége az érdekes, mert azt fűtve lehet igazán szivattyúzni, nos minél több, annál férfiasabb munka lesz a hollandoknak! De ha az ember nagyon akar, azért csak megtudja az igazságot. A képen (nem linkelhető, oda kell menni és megnézni) be vannak jelölve az üzemanyagtankok elhelyezkedése, és a képfelirat szerint 2400 tonna nehézolaj (HFO), és 200 tonna dízelolaj van a hajóban. Hát akkor fiúk rajta. Azt mondják, négy hétre lesz szükségük. Elhiszem!

Kell-e még cifrázni?
Azt hiszem, nem. Majd a kivizsgálás alkalmával minden kiderül. Majd megtudjuk.
De az biztos: Capt. Schettino nem állt a helyzet magaslatán.

Természetesen az apropó a Costa Concordia tragédiája. Majdnem balesetet írtam, de tragédia, mert az emberi gondatlanság, felelőtlenség és hozzá nem értés emberéletekbe került.
Sok mindent olvastam az interneten, cikkeket angolul, magyarul, hozzászólásokat, jót, rosszat, de egy szemet szúrt. Persze nem kárhozatom én, mert a hozzáértést tőlünk kell elvárni, nem a véleményét megíró laikustól.

Szóval valaki olyasmit írt, hogy  tulajdonképpen istenkísértés ilyen kis merülésű, magas súlypontú, labilis úszó városokat építeni, hogy ezt kizárólag üzleti szempontok indokolják. Aki írta dunsztja nincs a hajó stabilitásáról, sacc per szemre mérlegel és fejti ki a csacsiságot.

Minden hajó, amelyik vízre kerül stabil. Meg kell feleljen a biztonsági előírásoknak. Megvannak a minimális kritériumok, és ha hozza, akkor biztonságos, bármennyire nem látja annak a laikus. Bizony, még én is elképedtem néha, hogy: "ez stabil?", egy-egy úszóművet elnézve. De az ember csak azt látja, hogy mi van kint a vízből. Ami a vízvonal alatt, azt nem.

Egy hajót sem gyártanak arra, hogy kibírja, ha zátonyra viszik. Bizonyos baleseti kritériumoknak is meg kell felelniük, ami a borulással, kapcsolatos, extrém körülményeknek is ellent kell állniuk (módjával), mint a hirtelen széllökések, stb.

Szóval a látszólag hatalmas, (túl magasnak tetsző) személyhajó biztonságos.
És mindent megtesznek a mentése érdekében, de ezt csak akkor tudják megtenni, ha a hajó parancsnoka leadja a SZABÁLYOS vészriasztást.
Ezt Schettino úr nem tette meg (nem írok a továbbiakban captaint, mert méltatlan a címre). Ezzel esetlegesen veszélyeztette a mentést is, és veszélybe sodorhatott volna más hajókat.

Az első képen láthatod az úgynevezett Coast Radio Stationok elhelyezkedését. (Parti rádióállomások). A baleset helyzete kékkel van jelölve, jobbra kicsit alatta R betűvel jelölve Róma Rádió. Ha bárminémű

tengeri baleset következik be egy adott ország felségterületén, az, amint tudomására jut, azonnal megkezdi a mentást, és megteszi a szükséges intézkedéseket.

A következő képen azt láthatod, hogy az olasz MRCC (Marittime Rescue Coordinating Centre - Tengeri Felkutatási és Mentési Központ) milyen figyelmeztetést küldött a körzetben levő hajóknak!

Ez a barom (Schettino) ezt is késleltette azzal, hogy nem adott le riasztást szabályosan. Az MRCC (bárhogyan is hívják maguk az olaszok, nem számít) egy utas szüleinek mobilhívása után kapott értesítést! Ez elképesztő! Az alábbi kép a kis kék helyzetjelzőre kattintva nyitható. Nos a kép (kattintással nagyítható):

Mit tartalmaz ez az üzenet?
Időpont és Maddalena Radio
Az olasz MRCC-től (Olasz Parti Őrség)
Minden hajónak, amelyik a Tirrén-tenger északi részén halad.
Minden hajó amelyik a Tirrén-tenger északi részén navigál köteles figyelni egy személyhajóra. Név: Costa Concordia, lobogó: olasz, megfeneklett Giglio sziget északkeleti részének közelében. Felkutatás és mentési akció megkezdve Livorno MRCC által (Olasz Parti Őrség). Az alábbi pontok által határolt területen:
A: ezeket nem sorolom fel.
B:
C:
D:
Minden hajó a körzetben tartson fokozott figyelőszolgálatot, és jelentsen minden fontos észlelést MRCC Livornónak az alábbi számokon:
ezeket már nem írom ki.

Ha erre a linkre kattansz, akkor láthatod az összes kiadott Navtex üzenetet, ha azon a "wiev" szóra kattintasz a szöveges üzenet jön föl, ha a kis kék jelzőre, akkor a térképet kapod meg, és azon a jelölőre klikkelve a szöveges Navtex üzenetet írja ki.

Ott láthatod, hogy az elsőt 22.54-kor adták ki. Ha Schettino 21.48-kor, amikor megtudta, hogy gépházat elárasztotta a víz, leadja a riasztást, akkor jóval előbb megindulhatott volna a mentés, és talán kevesebb lett volna a halálos áldozat is!

 Olvasom a Daily Mail on-line kiadását, szalagcímben hozza:

Captain Coward: 'I only left because I FELL into lifeboat when ship listed suddenly as I was trying to help'

 Minden kommentár nélkül. Itt az eredeti szöveg.

Beszélgetés a parti őrség parancsnoka és a Concordia parancsnoka között közvetlenül a katasztrófa után.

Parti őrség (a továbbiakban Coast Guard) a parancsnokhoz (aki már elhagyta a hajót): Hello. De Falco vagyok Livornóból, a parancsnokkal beszélek?

Parancsnok (továbbiakban Captain) a parti őrséghez: Igen, jó estét capt. De Falco.

Coast Guard: De Falco vagyok Livornóból, a parancsnokkal beszélek?Kérem mondja a nevét.

Captain: Itt captain Schettino.

Coast Guard: Schettino? Figyeljen Schettino, egy csomó ember van szorult helyzetben (csapdába esett) a hajóján. Most menjen a mentőcsónakjával oldalt a hajó orra alá. Ott van egy kötéllétra. Másszon fel, és szálljon vissza a hajójára. Menjen vissza, és jelentse, mennyi ember van ott. Világos? Rögzítem a beszélgetést captain Schettino.

Captain: Captain, mondjon meg nekem valamit (a parancsnok szintén captainnak szólítja a parti őrség illetékesét)

Coast Guard: Hangosabban!

Captain: A hajó ebben a pillanatban…

Coast Guard: Captain, Hangosabban! Árnyékolja le kézzel a mikrofont, és beszéljen hangosabban! Érthető?

Captain: A hajó ebben a pillanatban megdőlt. “At this moment the ship is tilted.”

Coast Guard: Értem. Figyeljen, emberek másznak le a kötéllétrán az orrban. Menjen vissza ellenkező irányban, másszon vissza a hajóra és mondja meg, hány ember van ott, és mi van a fedélzeten. Világos? Jelentse, hogy vannak-e gyermekek, nők és miféle segítségre van szükségük? És sorolja fel pontosan, hogy kikből hányan vannak. Világos? Nézze, Schettino, talán megvédte saját magát a tengertől, de nagyon befűtök magának. Meg fog fizettetni mindenért. A fenébe!

Captain: Captain, kérem…

Coast Guard: Nincs semmi kérem! Menjen vissza a fedélzetre! Biztosítson, hogy visszatér a fedélzetre!

Captain: A mentőcsónakban vagyok a hajó alatt. Nem mentem sehova. Itt vagyok.

Coast Guard: Mi a fenét csinál?

Captain: Koordinálok…

Coast Guard: Mi a fenét koordinál ott? Szélljon vissza a hajóra, és koordinálja  a mentést a fedélzeten! Elutasítja?

Captain: Nem, dehogy utasítom el!

Coast Guard: Elutasítja, hogy visszamenjen a fedélzetre? Mondja meg, miért utasítja vissza a hajóra visszaszállást? Mondja meg az okát, miért nem megy?

Captain: (Még) nem megyek, mert van egy másik mentőcsónak, amelyik leállt. (ez nem igazán tiszta számomra: I am not going because there is another life boat that has stopped.)

Coast Guard: Menjen vissza! Ez parancs! Folytatnia kell a mentést. Maga kérte az evakuálást, most én vagyok az irányító. Vissza kell mennie a hajóra, világos?

Captain: Captain.

Coast Guard: Hall engem?

Captain: Megyek.

Coast Guard: Menjen. Ha fent van a hajón, hívjon vissza!  A mi légi mentőegységünk ott van! Az orrnál vannak, menjen! Már vannak halottak Schettino! Mozgás!

Captain: Hány halott van?

Coast Guard: Nem tudom. Attól félek, egy. Egyről hallottam eddig. Magának kellene ezt jelentenie nekem! Krisztusom!

Captain: De tudnia kell, hogy sötét van, és nem látunk semmit?

Coast Guard: És mit akar? Hazamenni, Schettino? Sötét van, és maga haza akar menni? Nyomás vissza az orrba, és jelentse, mit kell tenni, hány ember van ott, és mire van szükségük. Most!

Captain: Itt vagyok az első tiszttel.

Coast Guard: Mit mond?

Captain: Itt vagyok az első tiszttel, a neve…

Coast Guard: Akkor nyomás fel a hajóra mindketten. Mi az első tiszt neve?

Captain: Dimitrij.

Coast Guard: Dimitrij mi?

Captain: Dimitrij...  (érthetetlen)

Coast Guard: Maga és az első tisztje azonnal nyomás fel a hajóra, MOST! Világos?

Captain: Captain, vissza akarok menni a hajómra, de egy másik mentőcsónak sodródik, mert leállt a motorja, és hívtam más mentőket.

Coast Guard: Már egy órája magyaráz. Most nyomás a hajóra. Vissza a hajóra! És jelentse, hány ember van ott!

Captain: Okay, Captain.

Coast Guard: Azonnal induljon!

Nem tudom, miért nem röpíti szerte a média a legújabb híreket a megfenekléssel kapcsolatban!
Az angol Daily Mail on-line kiadása nagy cikket szentel az esetnek sok fotóval, és egy érdekes térképpel, ami teljesen más megvilágításba helyezi a parancsnok szerepét, és az esetet.
Ebben a változatban nincs szó semmiféle chief stewardól, sem catering főnökről, sem első pincérról, aki nem tudott kiszállni Civitavecchiából, és ezért Francesco Schettino közel vitte a hajót, hogy láthassa a szeretett otthont.
A parancsnok verziója szerint kijöttek Civitavecchiából és Savonába hajóztak. A kijelölt útvonaltól négy mérföldre eltértek, és egy víz alatti sziklába ütköztek (valójában szinte csak súrolták, de ez elég volt ahhoz, hogy felszakadjon a külhéj a hajó jobb oldalán. A parancsnok ezt észlelve, felmérve a helyzetet azonnal irányt változtatott, és a közeli Giglio szigethez vitte a hajót, ott kifuttatta, azért hogy kedvezőbb helyzetben legyen a mentéskor. A hajó a szigetnél a bal oldalára feküdt, és a part közelben nem süllyedt el, lehetővé téve, hogy a lehetőségekhez képest a lehető legkisebb emberveszteséget szenvedjék el a mentés folyamán.
Ide kattintva megnézheted a képet a hajó sérüléséről.
Az angolul tudóknak itt a teljes cikk: klikk
Egyelőre nem fűzök hozzá kommentárt, de egy dolog számomra nagyon furcsa: miért nem beszél senki arról, hogy segélyt kértek, hogy leadták az előírt distress alertet? Hatékonyabb lett volna a mentés!
Egy másik bejegyzésben közzé adom azt a "szégyenletes" beszélgetést, ami a mentőhelikopter és a menekülő parancsnok között zajlott!

A tragédia az tragédia.
Az emberélet elvesztése teszi azzá, egyébként csak káreset. Zátonyra futott egy személyhajó az olaszországi Giglio szigete mellett. Többen meghaltak. Ez a tragédia. Magyar is eltűnt. Akik túlélték zokogtak a Ferihegyi reptéren. Hogy mit érezhettek a hozzátartozók, amikor a hírt meghallották, azt egy tengerészfeleség tudhatja csak igazán. És ők aztán meg is értik, átélik a hatalmas örömöt, amikor valaki hazajön, meglátják a reptér kijáratban.
"Mindent" tudunk a katasztrófáról.
Mekkora a hajó, melyik cég üzemelteti, hogy hívják a kapitányt, hányan haltak meg, hányan kaptak sokkot, ki hogyan sírt, kinek a kicsodája...
De az életveszély elmúlt, így engem már nem sok minden érdekel, ami a bulvárt megmozgatja.
Amit várok: hogy sikerül-e kivarázsolni a temérdek üzemanyagot a hajó tankjaiból, a különböző szennyező kemikáliákat a gépházi és fedélzeti raktárakból.
Azt tudjuk, hogy 2400 tonna üzemanyagot rejtenek a tankok. Ha ez idő előtt kiszabadul, akkor maga a pokol jön a parti élővilágra, mint volt az 2002-ben, amikor a Prestige tankhajó ketté tört Galícia partjainál. Persze itt a gázolaj nem végezne olyan pusztítást, de hatalmas károk lennének így is.
És itt megint felvetődik bennem egy kérdés.
Két tankhajó katasztrófa volt "gyorsan" egymás után: 1999-ben az Erika a Vizcayai öbölben, majd 2002-ben a Prestige. Ez azt eredményezte, hogy már két évre rá kidolgozták és megszigorították a tankhajók Nyugat-Európa körüli közlekedését. vajon ez a szerencsétlenség hoz-e szigorítást?
Nem hinném. Mert a katasztrófát a parancsnok hibája hozta, ott pedig egyéb okok játszottak közre.
Személy szerint sajnálom a parancsnokot. Gondolj bele: szívességet tesz, jót akar valakinek, és ebből tragédia lesz! A hatalmas durranás és lökés! Belenyilall a felismerés: zátonyra futottunk, miattam! Elsüllyed a hajó? Tömegkatasztrófa? Miattam, miattam, miattam... zakatol a szíve, visszacsinálná, rettentően akarná, de tudja, nem lehet! Ha még egyszer... de nem lesz még egyszer. Ő már többet nem lesz parancsnok sehol, nincs senki, aki megvédené, mert ő a barba, akit elsőként vonnak felelősségre. Itt nincs menekvés, nem lehet másra mutogatni, nem lehet elodázni. Viselni kell a felelősséget.
Jó, hogy bele nem őrült! Vagy igen? Nem csodálkoznék. Pánik... elmenekült a hajóról, ha igaz! Ebben az esetben inkább bíznék az első tisztben, mint ebben a parancsnokban. Az tisztább fejjel gondolkodhat. nyilván nem ázsiai volt, hanem olasz.
Ha nem lesz környezetszennyezés, utána számomra már szinte érdektelen. Mert ami azután jön, az csak a pénzről szól. A biztosító fut a pénze után, a tulajdonos fut a pénze után, a hajómentéssel foglalkozó cégek marakodna a koncon...
Persze aki laikus, azt biztosan érdekli, hogy mi lehet a hajóval? A bulvár nyilván szállítja majd a szenzációs híreket.
Hogy mi történhet a Concordiával?
Sok minden.
Nyilván próbálják menteni. Egy személyhajó jóval nagyobb érték egy darabárú-szállítónál, más a mentéshez való hozzáállás is.Meg kell próbálni rávenni arra, hogy saját lábon - úszva - elvihessék és...
Lehet-e?
Persze, manapság szinte minden csak pénz kérdése, kérdés a mentés és a mentett értékaránya. Ha politikai érdek fűződik hozzá, akkor még egy tengeralattjárót is a felszínre lehet hozni, lásd a Kurszk tengeralattjáró esetét. Csak érdekességként ehhez: 2007. május 27-én az Alborán tengeren hajóztam, és találkoztam a GIANT4 nevű csoda szerkezettel, ezt építették ahhoz, hogy a szerencsétlenül járt tengeralattjárót elszállítsák a kikötőbe. (Ha a linkre kattintasz, akkor a böngészőben keress rá a GIANT szóra.) Ezzel csak azt akarom mutatni, hogy manapság, ha megvan az érdek, szinte nincs megoldhatatlan feladat.
Amikor a MV Trikolor autószállító elsüllyedt, akkor azt helyben felvágták, és úgy szállították partra, további bontásra. A link alatt az esetről írott blogbejegyzésem van.
Mit tudunk a Costa Concordiáról, ami igazán fontos, hogy gondolkozhassunk?
Nagyjából semmit, pontosan nem sokat.
A part mellett (ahol a parancsnok szerint elegendő volt a vízmélység) zátonyra futott a személyhajó.

A fotó a MarineTraffic oldalról való, a pozíciós linken elérhető

A hajó maximális merülése 8,0 méter. Ez azt jelenti, hogy egy ennél sekélyebben levő sziklának ütköztek.
Kétségeim vannak, hogy az olasz partok mellett egy ilyen sziklazátonyt ne jelölnének. de nincs kéznél hajózási térképem, így semmit se mondok.
(Az MS Fabiola magyar parancsnoka ha olvassa a bejegyzést, megteszi ugye azt a szívességet, hogy az adott pozíciót megnézi a hajózási térképen, és egy kommentben megírja, hogy van-e jelölve vagy sem! 42.3717° / 10.92602° (Map)) A linken bárki megnézheti a hajó adatait, és egy képet a felborult hajóról. Ha megnézed, akkor láthatod, hogy a test félig van vízben, és a dőlés 80 fok, tehát ha azt mondom, hogy tizenöt méteres vagy valamivel több is a mélység, akkor a barbának igazat kell adni, hogy volt elég víz, de hogy ne lenne jelölve egy 6-7 méteres sziklazátony... hihetetlen!
Utólag megnéztem az elektronikus hajózási térképemen, a fenti pozíció nem az elsüllyedésé , viszont ahol zátonyra futott, ott az én elavult adatbázisom is 10 méternél kevesebb vizet jelez! E szerint nincs igaza a parancsnoknak!
Azt írják, hogy az utasok értékeit őrzik.
Kissé mosolygok. Persze meg kell nyugtatni a nagyközönséget. Ha én olasz maffiózó lennék, akkor békaembereket küldenék a roncshoz, ahova sejtésem szerint számos helyen be lehet menni, és aztán bent szabad a vásár... De nem vagyok maffiózó.
Semmit nem tudok a kár nagyságáról. Egy helyen mondtak olyasmit, hogy nagy hasadás van a fenéken. Ami a gyors vízbetörést illeti, ennek igaznak kell lennie. De a nagy az relatív. Egy 289 méter hosszú hajó esetében nekem 60 méteres legalább, de ez is szubjektív.
Hol van a lék? Milyen tereket érint? Mit lehet a helyszínen javítani? Mit lehet lezárni, honnan lehet a vizet kiszivattyúzni, mind-mind megválaszolatlan kérdés eddig. Tehát ki tudja megmondani, mi lesz a hajó sorsa?
Felelősen senki.
Még én sem.
Az ember manapság sok mindenre képes. Egy valamire nem: legyőzni a bolygót, a természeti erőket. Márpedig a roncs a tengerben van, aminek hallatlan az ereje. És ne feledjük, hogy január van, és ez igazán viharos időszak arrafelé, ami még elég sokáig fog tartani. Ha igaz az, hogy többször érezték azt, hogy a víz megmozdította a hajót, akkor nem elképzelhetetlen, hogy egy erős vihar megemeli, esetleg leszabadítja a "méretes fogpiszkálóról", mert én valami effélének képzelem el ezt a zátonyt. És ha leszabadul, ott a part meredeken lejt, és komoly vízmélységek vannak, ha az emlékezetem nem csal.
Hogy hol lesz a hajó a viharos időszak elmúltával, azt senki nem tudhatja.
Hogy mire képes a technika, azt a szakértők nálam sokkal jobban tudják. Hogy mit tudnak gazdaságosan  elvégezni, azt se itthonról fogják megmondani.
És ha más nem marad, akkor még a szétdarabolás is egy lehetőség, az persze a legutolsó az értékmentési sorban.

 December 3. Péntek, Plomin. Délelőtt meghozta a hírt a pilot, hogy aláírták a charter-partyt, és hétfőn indulunk Velencébe. Nem tudom, mikor kapnak le, lehet, hogy egy-két utat megteszek én is ezen a járaton. Elég húzós lesz, mert minden nap délben indulunk Plominból, érkezés este nyolckor Velencébe vagy Ravennába, indulás éjfélkor, érkezés Plominba reggel fél kilenckor. Szombat reggeltől hétfő délig itt állunk.  Ezek szerint én leszek a rakodótiszt, a második és a captain a két navigátor.

 December 4. Szombat, Plomin. Délelőtt tettem-vettem, tacepaókat készítettem, amiket kifüggesztünk hajószerte, hogy az utasokat eligazítsa. Ebéd után jött a kolosszális ötlet, minek következtében pillanatnyilag csak a fenekem fáj, de holnap lesz nagy sírás és rívás, és az fogaknak csikorgatása.

Felső-Plomin

Ugyanis a falucska két részből áll, mint azt már említettem. Az alsó Luka Plomin – ne tessék idétlenségre gondolni, luka horvátul kikötőt jelent –, és a dombon van a „felsőváros”. Hát gondoltam egy merészet és nagyot, és a kamerát a vállamra véve nekiindultam. Nagy vállalkozás volt, mert függőlegesen háromszáz métert kellett megtenni, ehhez egy két és fél kilométeres út áll rendelkezésre, hát mit mondjak, az utolsó száz méter rettenetes volt…

De megérte felcaplatni.

Nem siettem, ötven percbe telt az út. Közben videóztam, meg-megálltam gyönyörködni a tájban. Szép a környék, a hegyoldal vörösesbarnába öltözött, itt-ott zöldellő foltok mutatták, hol vannak az örökzöldek. Ahogy a bekötőútra ráfordultam, elkezdett emelkedni, és végig kaptatón kellett haladnom. Ami szép, és szomorú volt, hogy végig az út mentén ott vannak a négy-ötszáz éves házak, elhagyatottan, félig romos állapotban. De majd mindegyik mellett van valami, egy sufni, egy tatarozott kis épületrész, és lakják. Valaha szép udvarházak lehettek. De láttam két gyönyörűen felújított épületet is, biztos pénzes pasas a gazdája.

Minden fáradtságot megért felmenni.

Valami soha nem tapasztalt érzés kerített a hatalmába. Ilyen helyen még nem voltam. A városka házainak kétharmada romos, de párat azért laknak. Minden pillanatban azt vártam, hogy középkori olaszok bukkannak fel a sarkon túl, vagy talán tógát viselő rómaiak. A girbe-gurba, vállszélességű utcák tökéletes középkori hangulatot árasztanak. A templomát már renoválták, és itt is akadt két három jó karban levő épület. A campanilében ott a harang, de nincs kötele…

Fenséges a kilátás az előtte levő kis térről. A tenger párás volt, de a kis öböl gyönyörű, s a végében ott állunk a vadonatúj kikötőben. A látványt persze az erőmű uralja, háromszázötvennégy méteres kéménye vonzza a tekintetet.

Fél óra alatt az egész várost bejártam, utána beültem az étterembe egy sörre.

Lefelé menet talán jobban megkínlódtam, mint idejövet. Legalább harminc fokos szögben kellett hátradőlnöm, hogy orra ne bukjak. Megviselte a vádlimat és a combomat.

December 5. Vasárnap,  Plomin. Nem is fáj a lábam (nagyon). Ez egyszerűen fantasztikus! Már azt hittem, hogy sosem lesz jó lábam (persze most se 100 %-os), és tessék, kirándulok, mászkálok, és utána nem fetrengek a következő nap a kabinomban, és nem borogatom a lábfejem! Egyszerűen hihetetlen, azok után, amivel az ortopédián riogattak!

Újra Gweg

Amikor megérkeztünk teljesen el volt kenődve, mert azért hajózik, hogy világot lásson, s tessék, ide küldte a cég a hajót, az Isten háta mögé. Aztán bement Labinba – tizenöt kilométerre van ide –, és összeismerkedett fiatalokkal, s boldogan jött be a hajóra:

– Chief, nem a világ végén vagyunk, ez egy nagyon jó hely. Szereztem barátokat, este találkozunk a partin!

És valóban, az erőmű nyitó buliján ott volt két csinos kislány (húsz év körüliek) és egy fiatalember. Gregory nagyon vidám volt, és feldobott.

Tegnap reggel azzal ment Labinba, hogy talán diszkóba is mennek, meg elmennek Pulába is mert várják a barátai. Megmondtam, hogy feltétlenül nézzék meg a világ harmadik legnagyobb ókori színházát (állítólag a legnagyobb Mexikóban van), a második a Colosseum, és a harmadik itt van, az Isztria csücskén fekvő kis városban.

Ma reggel kilenckor találkoztak.

Nem voltak diszkóban, elkerülték egymást, rendőrök molesztálták (mondtam, hogy én is arabnak néztem) a bőrszíne miatt, learabozták, lefektették a földre, megalázták…

– Minél előbb haza akarok menni, chief – mondta szomorúan. – Haza, csak haza… Mindenütt ez a sorsom, az egész világon, a bőröm és az arcom miatt.

Sajnálom Gweget…

Kézcsókom, Dinko

Azt már elmondhatom, hogy szokásunkká vált Mariannal, a 2. gépésszel kimenni esténként egy kellemes sétára. Elvégre kilenc napja vagyunk itt, és még nem hagytunk ki egyet se. Nem mindig, de többször is beültünk egy-egy sörre. Egy ilyen este ismertük meg Dinkót. (Azt hiszem, már leírtam.) Találkoztuk vele a „nagy buliban” is. Az asztalunknál ült, és kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult. Abszolút szerény, csendes fiatalembernek ismertük meg. Még azt is felajánlotta, hogy kocsival bevisz Labinba, ha pénzt akarok váltani.

Tegnap este a Porat vendéglőben ücsörögtünk, bejött Dinko, odaült az asztalhoz. Beszélgettünk. Bejön két sötét külsejű tag. Odasomfordáltak az asztalunkhoz, beszéltek valamit Dinkóval, majd távoztukkor kezet csókoltak a barátunknak!!! Ugye tudjuk, hogy kik az ilyen marcona alakok, és kinek szoktak kezet csókolni (az olaszoknál)?

Dinkó látva a csodálkozásunkat, csak magára mutatott, és annyit mondott: „boss”, vagyis főnök. (Azannyát!)

Várom a holnapot, na, nem a Mikulás miatt, hanem mert kaphatnék valami hírt a sorsomról…

December 6. Hétfő, Plomin. A dög unalom közepette megjött a pilot, azzal, hogy kimegyünk horgonyra. Erről persze mi mit se tudtunk.

A sötét ügylet

Mert az valóban! A hajóbérlőnek semmiképpen se jó a menetrendünk, ugyanis az esti érkezés Olaszországba a vám hivatalos órái miatt nem oké. Ötig dolgoznak, tehát nekünk négyre kell megérkeznünk. Ez azt jelenti, hogy reggel indulunk Plominból.

De ehhez el kell intézni bizonyos dolgokat Itáliában, tehát ezért halasztották csütörtökre a járat indítását.

A horvát minisztérium azonban nem értékeli a döntést. A járat meghirdetve, minden hivatalos és nem hivatalos fórumon, ha törik, ha szakad, indulni kell. Tehát azt találták ki, hogy indulunk. De nem érkezünk!

Csak kimegyünk a horvát felségvizekről, és ledobjuk a horgonyt. Aztán holnap délelőtt megérkezünk, hogy sajnos nincs még áru olaszhonból.

Ezt tervezték, és azt gondolták, hogy ez csak úgy ukk-mukk-fukk megy.

A parancsnok beintett. Amíg nincs a kezében az összes hivatalos papír a hajó kibéreléséről, addig nem mozdulunk. Most az után futkosnak, hogy az ügynök megkapja a felhatalmazást az olasz bérlőtől, hogy a nevében aláírhat.

Lehet, hogy ez lesz életem nagy napja?

Kettőkor távirat jött a cégtől, de pechemre nem volt nálam a szemüvegem, így csak homályosan láttam, hogy a Petráról capt. Maciej Kraus kérte a váltását, és én vagyok a cég jelöltje a parancsnoki posztra…

Remélem, a barba mielőbb pontosan elmondja, hogy mi van a táviratban…

Capt. Székely…

Szóval a táviratban az áll, hogy december 20. és január 20. között kellene parancsnoknak lennem a Petrán. Kérdezi a cég, hogy vállalom-e?

Azt hiszem, ez nem lehet kérdés. Ezért végeztem el a kapitányi tanfolyamot, hát persze, hogy vállalom. Csak ideges vagyok, ami érthetőnek tűnik. Leginkább a manőverektől félek, és attól, hogy a rakománypapírokkal ne verjenek át. De azt hiszem, ismerem a járaton dolgozókat annyira, hogy tudom, ilyen nem történik meg.

Beindult a járat

Ahogyan egy vonaljáratnak illik, a meghirdetés napján megjött a pilot, és elindultunk. Még egy újdonász (zsurnaliszta) is idejött Zágrábból, aki cikket szándékozik írni rólunk.

Eljöttünk, és Isztria csücskénél ledobtuk a horgonyt. Majd holnap visszamegyünk, hogy:

– Elnézést, de nincs rakomány Velencéből.

És ez így megy majd csütörtökig, csak holnap Ravennába nem megyünk.

November 28. Vasárnap, úton, Plomin előtt horgonyon. Fél egykor megérkeztünk Plomin elé. Sehol semmi, csak hegyek, és egy szoros, állítólag odabent van a kikötő… Pilot egy szál se, aki válaszolt volna, így csak állunk horgonyon, bele a vakvilágba… Rijekából a kikötőkapitány azt mondta, hogy valami Rusanyt kell hívnunk, de ez se nem az igazi, mert nem válaszolnak…

 November 29. Hétfő, Plomin. Reggel hatra jött a pilot, tizenegyre kötöttünk ki. Tízig horgonyon álltunk, mert a csodálatos, festői kis öbölből csak úgy gomolygott a köd, nem lehetett látni semmit.

Izgatottan vártuk a híreket. A vizsgálattal megérkezett a zágrábi televízió is, felvételt készítettek a hajóról (rólam is), mert történelmi nevezetesség lettünk: az új plomini kikötőben az első hajó mi vagyunk!

Plomin

A második világháború előtt volt kikötője. Egy kis folyócska ömlik itt a tengerbe, egy gát védte az öböl vizét az iszap ellen. Ám Mussoliniék felrobbantották a gátat, s az öböl feltöltődött, jó nyolcszáz(!) méter hosszan ötven év alatt.

Az idén márciusban elhatározták, hogy a kikötőt újjáépítik. Ehhez az is kellett, hogy egy német cég villamos erőművet építsen a faluban. Úgy kapták meg az engedélyt (a régit privatizálták), hogyha munkalehetőséget adnak a helyi lakosságnak, és egy járatot létesítenek Olaszország és Plomin között. És így lőn. Készült egy ömlesztettáru kikötő, ahova a szenet hozzák, majd újra kiásták a régi medret, és elkészült a ro-ro terminál is. A helyi lakosok nem akarták elhinni, hogy újra a „tenger” partján van a falu. Most mi kezdjük a vonaljáratot, Velence és Ravenna a két olasz kikötő, ahova majd rendszeresen járunk. Utasforgalom most nincs, ezért nem kell még valódi komphajó. (Bár tizenkét utast – kamionsofőrt –, mi is fel tudunk venni.)

Áru is kevés lesz, tíz tizenkét kamion. Ezzel el akarják kerülni, hogy az olasz árunak két határon kelljen várakozni. A szlovének egy kicsit betartanak a horvátoknak, órákig tart a vámkezelés…

Így most itt vagyunk, és várunk. Ha a hajóbérlő elfogadja a hajót (egyenlőre kevesli a sebességünket, nem lehet egy nap alatt megjárni a két kikötőt), akkor majd pörgünk, mint a jó nyavalya, ha nem, akkor pénteken irány Bari horgonyzóhely, s várunk a jó szerencsére. Azért valami nem teljesen tiszta. Ugyanis a bérlő, amikor kiveszi a hajót, és aláírja a szerződést, akkor megkap minden adatot a tulajdonostól, amivel elhatározhatja, hogy kell-e neki a hajó, vagy nem. Na, mindegy, az Orbigny-nak jól jött ez a szerződés, és azt hiszem, hogy mindent megtesz, hogy elsüsse a hajót. Amíg itt vagyunk, addig se lityegünk, kellemesebb itt lenni, a világ végén, ahogyan Gweg hívja ezt a falut  – nagy elkeseredésében, mert nem Franciaországban vagyunk, s ő a javításra fente a fogát.

Encsikének táviratot küldtem, nem akar-e lejönni kikötőire? (Tudom a választ: szeretne, de nem tud.) Hogy milyen igazam van, az kiderült, amikor megkaptam a választ, valóban szeretne, de nem tud jönni.

Délután bejött három pasas. Két első tiszt, és egy főgépész. Kiderült, ők az új személyzet. Ez persze meglepetésként ért, engem is, a parancsnokot is, sőt még az ügynököt is. Olyannyira, hogy megmondtuk, nem „nézhetik” meg a hajót, majd ha a mi kezünkben lesz a távirat, hogy váltanak, akkor jöhetnek fel.

Valami sötét erők működhetnek a háttérben. Szerintem ezeket jól átverték, hogy itt helyben kapnak munkát. Illetve: a velencei ügynök elmondta, mert ő is átjött az érkezésre, hogy egy olasz hajóval akarták a járatot indítani, horvát személyzettel, de az olasz szakszervezet betartott, olasz lobogó alatt nem hajózhat teljes horvát személyzet. Így az a hajó ugrott, és biztosan ezért bérelik a miénket csak negyven napra, mert addig a másikat átlobogózzák, és elintézik a papírjait. Jelzem a pilot is, az ügynök is mondta, hogy politikai harcok vannak a kikötő körül…

A faluban nem lehet pénzt váltani, a telefon nem működik kártya nélkül, ezek a kimenetel utáni hírek. Szép a fekvése Plominnak, ezen kívül nincs más elmondani való róla. Hűvös van, bár Gweg vacog, mint aki a déli-sarkon kódorog… Ja, nekem sincs meleg ruhám, a tréningre veszek overallt, ez a napközbeni öltözékem. Még jó, hogy nem rövid nadrágban jöttem le, és a kabát is kellett a leutazáshoz, így legalább a kimenetelhez fel tudok úgy-ahogy öltözni…

November 30. Kedd, Plomin. Gomolyog a köd, és mínusz három fok volt reggel. Unatkozunk. Valójában nincs mit csinálni, mert semmit se tudunk, kibérelik-e a hajót valójában, vagy se? Festék nincs, így imitáljuk a munkát.

Minden jó, ha a vége jó

és ennek a hónapnak a vége valóban jól sikerült, ha eltekintünk attól, ami nem sikerült jól… Mert nem sikerült pénzt váltanom, nem sikerült a Hungary Direct számon felhívni az asszonyt, de kaptam száz kunát a pilottól, aki délelőtt bejött, és este Carlo mobilján felhívtam Encsikét.

Úgy gondolom, ez így nem teljesen tiszta. Este kimentünk Mariannal, a második gépésszel. Sehol se váltották a dollárt, sehol se volt telefonkártya. Egy kioszknál, pardon, csak egy van, tehát „a kioszknál” egy vidám fickó (lehetett vagy hatvanöt éves), isztriai (nem horvátok a helyiek), örömmel adta tudtunkra, hogy a focipálya melletti büfében kapható telefonkártya. Látszott rajta, hogy örömmel beszéli az olaszt (illetve a venetói, számomra nem túlságosan érthető tájszólását), és kedvére van az útbaigazításunk. Meg is találtuk a büfét, de telefonkártya nem volt.

Bánatomban, hogy hiába a kuna (a húszason Jelasics van, ebből is látszik, aki az egyik oldalról nézve "nem gyere be", az a másiknak hős…), ha nincs kártya, meghívtam Mariant egy sörre. Közben a szomszéd könyöklő-pulttól át-átszólt egy pasas, látszott, szívesen elegyedne szóba velünk. Mariannal németül beszélt, velem olaszul. A német neki se ment, Mariannak se igazán, de érdekes volt látni, hogy egyre jobban belemelegszik az olaszba. Eleinte döcögősen, a szavakat keresve beszélt, de a végére folyékonyan beszélgettünk. Isztriai olasznak tartja magát, de nagyon régen beszélt az anyanyelvén.

A most megnyílt – illetve csütörtökön adják át hivatalosan –, erőműnek a főelektrikusa. Carlo a becsületes magyar neve.  Annyit tud magyarul, hogy „nem tudok magyarul”. Ez is szép egy „istriano”-tól. Mesélt a családjáról (mindkét lánya építésznek tanul Velencében, nem keresnek rosszul, a felesége fogorvos), és hamarosan ott tartottunk, hogy a helyzetük nem a legrózsásabb Horvátországban, lévén megtűrt kisebbség.

Meghívott két sörre, s közben jót politizáltunk. Az lett a vége, hogy mindhármunknak odaadta a mobil telefonját, hogy hívjuk fel a családot (közben megjött Zygmunt Kreft, a gépmesterünk is). Cserébe meginvitáltuk a hajóra. Megígérte, hogy pénteken tiszteletét teszi, holnap bolondokháza lesz az üzemben, készülnek a megnyitásra.

December 1. Szerda, Plomin. Unalmas dolog itt állni, és semmit se csinálni, csak várni, hogy mi történik a hajóval? A hajóbérlő még gondolkodik, hogy kivegye-e a hajót. Úgy tudom, hogy hamis információt kapott (18,5 csomós sebességű hajóra van szükségük). Ha beindul a járat, akkor hétfőn, szerdán és pénteken Plomin - Velence, kedden és csütörtökön Plomin - Ravenna utat járnak majd.

December 2. Csütörtök, Plomin. Mondom, hogy járnak, mert délután táviratot kaptunk a cégtől, ha a hajót kibérelik, akkor betartják a hazai előírásokat, és 4 francia lesz a hajón: a parancsnok, a főgépész, az első tiszt és a 2. gépész. Ez azt jelenti, hogy ez a járat nélkülem indul be. Ám arról, hogy mi a tervük velem, mélyen hallgatnak, ami nem is csoda, mert minden a levegőben lóg, semmi se biztos…

Barátaim, a miniszterelnök és a helyettese(?)

Mármint a horvát. Az úgy működik, hogy én integettem, és ő, mint a barátom, visszaintett (barátságosan)… Ma van az erőmű hivatalos megnyitója. Délelőtt tízkor megérkezett a kikötőbe a második, az Iris nevű személyhajó. Fél ötkor érkezett a miniszterelnök és négy busznyi „libling”, majd hajóra szálltak, hogy egy kis kirándulásra menjenek. Ezalatt történt a „barátkozás értékű integetés”.

Örömmel fedeztem fel a tömegben Carlót, integettem, ő visszaintett, sőt még a hajóhoz is jött, pár szót váltottunk, és hívott, hogy este legyek az erőműben, mert partit adnak a lakosságnak, és mi is beletartozunk a helyiekbe… Lesz ingyen kaja és itóka…

Volt egy másik barátom is a „bandában”, amikor megmutatott neki Carlo, akkor ugrándozva integetett, és angolul kiabálta, hogy este találkozunk a partin. Visszaintettem, és mondtam, hogy, persze, ott, és akkor találkozunk, de hiába töröm a buksimat azóta is, hogy ez a barátom kicsoda, nem tudok rájönni, pedig tegnap este is összebarátkoztunk két helyi pasassal a másik kocsmában. Lehet, hogy ez a miniszterelnök-helyettes, de ahhoz elég slendriánul volt öltözve, és túl részeg is lehetett, mert állandóan ölelgette Carlót, az nagyokat röhögött, és együtt integettek.

A barba már fél ötkor kiment a pilottal, én majd fél hétkor Mariannal megyek.

Közben távirat jött a cégtől, amiben kérdezték, kinek mikor jár le a szerződése? Vajon mit akarhatnak?

A nagy buli

Mint mondottam volt, a hivatalos megnyitó után a plebsnek bulit szerveztek a németek. Öten kimentünk, a sátorban találkoztunk Gweggel és a főgépésszel. Irtózatos tömegnyomor, hőség, és büdös volt. De azért jól érezte magát mindenki. Találkoztam Carlóval, Dinkóval, és a kis öreggel, aki útbaigazított első este. Főtt kolbászt ettünk, és hatvan vödör sört megittunk. Én módjával, mert amikor Andrzej megjelent a tálcával, rajta zsúfoltan a söröspoharak, akkor mindig elmentem videózni.

Három zenekar is volt. Egy rezesbanda, sramlit játszottak, meg régi nótákat, egy másik banda (Rijekából jöttek) olasz és horvát zenét játszott, és itt volt Horvátország No.1 (Némber Van) zenekara is aus Zágráb, mert a német ad arra, hogy minőséget hozzon a dolgozónak. Még most is zúg a fülem, olyan minőségi ricsajt csaptak. Jelzem a zenéjük nemcsak a fiataloknak tetszett, hanem nekem is.

Húsz percnyi videót készítettem, azt hiszem egy kicsit túl sok az üvöltésből…

 November 19. Péntek, úton, Gibraltár, úton. Reggel érkeztünk, délben eljöttünk. Végre egy parancsnok, aki ismeri a Földközi-tenger áramlási viszonyait, és az algériai partok mellett hajózik keletre.

Bernard a barba

Szeretem a parancsnokot. Lassan már az lesz a kivétel, ha nálam idősebb lesz a barba, nos ő nem kivétel. Persze a kor nem számít, hanem az, hogy milyen ember. Mintha nem is francia lenne, illetve ez nem jó… Nem olyan francia, mint akiket eddig megismertem. Kellemes pasas, jól el lehet vele beszélgetni, azt hiszem, felsőfokon ismeri a szakmát, és minden érdekli. Nem kicsinyes, elfogadja, természetesnek veszi, hogy ilyen hajón nem voltam - vajon hányszor írom még le ezt? -, mindent elmagyaráz, kikéri a véleményem. Ráadásul, hogy nem cseréltünk Trinidadban lobogót, tehát a francia előírásoknak kell megfelelnünk, vannak bizonyos dolgok, amiket helyettem elvégez, lévén a francia nyelvismeretem eléggé hiányos.

Kár, hogy csak egy hónapos a szerződése, s hogy mi lesz velünk, azt senki se tudja, mert a cég titkolózik, semmit nem közöl idejében. De hónap végén úgyis minden kiderül.

Az első levelet Marseille-ből adom fel, de nem légipostán. Ugyanis, ahogy a barba elmondta, a hajó Kreugelen szigetén van bejegyezve - másodosztályú francia regisztrálás -, ez annyit jelent, hogy a szigorú francia előírások alól bizonyos felmentést kap a hajó, például a személyzet 40%-a kell csak, hogy francia legyen. Az anyakikötőnk is ott van, a távoli déli kontinenshez közel fekvő magányos francia szigeten: Port aux Francais. Na, most jön a nagy durranás. Még mindig érvényben van a rendelkezés, hogy az említett kikötőben bejegyzett hajó esetén parancsnok bérmentesítheti a leveleket. Tehát így küldöm haza, és nem hiszem, hogy manapság túl sok lenne otthon hajópecséttel és a parancsnok aláírásával bérmentesített, a Keurgelen szigetéről érkezett levél. Ugyanis bárhol adják ezeket a leveleket postára, azt a francia postahivatal úgy kezeli, mintha a távoli szigeten adták volna fel, s továbbítja. Igaz, nem légipostán, hanem csak amúgy, gyalogosan, de akkor is, filatéliai ritkaság lesz otthon a levelem borítékja!

 November 20. Szombat, úton. Úgy megyünk, mint a megveszekedett jónyavalya. Napi átlagban 15 mérföldes átlagsebesség jött ki! Egyébként, ez van.

 November 21. Vasárnap, úton. Mint tegnap. Őrségben a Kortárs októberi számát olvasom. Borbándi Gyulának az írását a Látóhatár - emigráns magyar politikai, irodalmi folyóirat - indulásáról. Ebben írja, hogy 1951 márciusában kérték fel az USA-ban élő Jászi Oszkárt, hogy legyen a szerzőjük. Ezek szerint tehát nem véletlen, hogy nem „ugrott be”, amikor Nagy Attiláéknél szóba került a neve, mint Svájcban élő emigráns.

Csodálatos verseket olvastam a számban: Nagy Gáspár: Hullámzó vizeken kereszt, Kiss Dénes: Szilánk, és Döbrentei Kornél: Betilthatatlan szívdobogás, Ferenczes István: Sekler songs. Egy tanulmányt képtelen voltam elolvasni, Margittai Gábortól a Halász Gábor tanulmányáról szólót, túl száraz, és olyasmiről szól, amiről nem tudok.

Délutánonként a Felvidéki várak történeteit olvasgatom.

 November 22. Hétfő, úton. Holnap érkezünk Brindisibe.

 November 23. Kedd, úton, Brindisi. Délben távirat jött Orbigny-tól. Angola törölve, A marseille-i javítás törölve, kirakás után álljunk horgonyra, várakozzunk a hét végéig. Ha addig sikerül hajóbérlőt találni, úgy tovább megyünk, ellenkező esetben a hajót Franciaországban, egy földközi-tengeri kikötőben leállítják, és leszerelik. Hát ez a nagy újság!

Mindenképpen egy hét, és megtudom, hogy mi lesz a sorsom!

Este fél hétkor érkeztünk, azonnal elkezdték a kirakást, és nyolcra be is fejezték! Ezért kellett három hétig jönni, s tizennyolc napon át „lityegni”! Nem az a típusú hajózás, amiért élek-halok.

Tulajdonképpen már este kimehettünk volna a horgonyzóhelyre, de a barba maradt éjszakára, hogy a legénység tudjon telefonálni. Majd mindenki (még a parancsnok is) az én olasz kártyámat használta, mert ezeknél a digóknál kell a „direct” híváshoz is. Felhívtam Encsit. Örültünk egymás hangjának. Szabolccsal nem tudtam beszélni.

 November 24. Szerda, Brindisi, majd horgonyon. Hatalmas szélben manővereztünk, mintha odaszegezte volna a hajót a rakparthoz. Végül vontatót kellett hívnunk, s akkor sikerült elszakadni. Várjuk a parancsot…

A parancsnokkal arról beszélgettünk, hogy ki merre hajózott. Többek között elmondta, hogy járt Damiettában (nílusi kikötő a deltában). Erre elmeséltem, hogy van ott egy falu, amelynek lakói a mai napig magyar eredetűnek vallják magukat, mert a törökkel együtt harcoló magyarok alapították. (2012: Ha most felháborodsz, hogy azok a magarábok, és Szudánban, légy erős, is-is, ha igazat mondott az egyiptomi ügynökünk anno...)

 November 25. Csütörtök, Brindisi, horgonyon. Horgonyon állunk. A barbával a francia nyelvről, az angollal való kapcsolatáról beszélgettünk. Én persze a magyart mutattam be néhány szóval, ő meg csak szörnyülködött. Nincs ukáz a tulajdonostól.

 November 26. Péntek, Brindisi, horgonyon. A barbával a francia borokról, a régi francia sörről a „cerveza”-ról (ez a spanyol helyesírása a szénsav nélküli, és melegen fogyasztott sörnek, franciául is valami hasonló) beszélgettünk, és az almabor készítéséről is ízelítőt kaptam, s a legvégén a Calvados se maradhatott ki. Még az anyósa is beszédtéma volt, aki a házilag főzött Calvados titkát még a vejének se árulta el (hol, hogyan és mikor készítik), ugyanis a (másik) vej finánc…

Este hat körül megjött a várva várt hír: Olaszország és Horvátország között kibérelték a hajót 45 napra. Fél óra múlva azt is tudtuk, hogy Velence vagy Ravenna lesz az egyik kikötő. Később megjött, hogy az Isztria félsziget keleti partján (Fiume alatt) egy picike kikötőbe visszük a rakományt. Éjféltől szól a szerződés, de holnap délelőtt adják meg az ukázt. Egyébként térképünk egy szál se, csak átnézeti van az Adriáról.

 November 27. Szombat, Brindisi horgonyon, úton. Délelőtt a francia pilotok helyzetét tárgyaltuk ki a barbával, és arról beszélgettünk, hogy némely hajóbérlő ravasz, mint a róka, a másik típus pedig hülye, mint a sárga föld. Ehhez hozzátettem a magam történetét a Humberről, melyből kiviláglik, hogy egy amerikai hajótulajdonos még ezeken is túl tud tenni.

Elindultunk Plominba. Az ügynökünk Velencéből jelentkezett, ezért nagyon remélem, hogy Velence - Plomin útvonalat járjuk majd. Jó lenne, ha nem Mestre, hanem valóban Velence lenne a kikötőnk! Holnap délután érkezünk, kikötés hétfő reggel, akkor okosabbak leszünk.

 November 4. Csütörtök, úton. Átlagos menetnap. Este semmi szócséplés, Gweg szótlan volt mint a sült hal. Ehhez tudni kell, hogy szemből kaptuk a hullámokat, s ez a hajó is, akárcsak a Petra orrfelépítményes révén, igen csak liftezteti a tengerészeket.

November 5. Péntek, úton. Hasonló a tegnapihoz. Gweg ebédnél közölte, ma nagyon beteg, így csak a felét ette a szokásos kaja adagnak. Én meg csak salátát és gyümölcsöt ebédeltem, a mozgást az én gyomrom se veszi jó néven.
Délután számolgattam egy keveset, mert két nehézdarut rakhatnánk be olasz kikötőben, (200-200 tonna darabja, és negyven méter hosszú).
Az előzetes számítások szerint a stabilitás oké, csak a probléma az lesz, hogy a garázsajtó 5,85 m. magas, s a rakomány 5,2. Mondhatná a laikus, hogy akkor simán befér, de gondoljunk arra, hogy mi van, ha ráhajt a rámpára, és közben a hajó fara lesüllyed vagy nyolcvan centit a kétszáz tonnás terhelés miatt! A művelet közben ballasztolni kell, nem lesz valami gyors berakás, de legalább állandóan ott kell lenni, és számolgatni...

Fogathajtó lettem

Na, persze csak álmomban, mert úgy látszik ez a sorsom, minden hajón álmodok valami vadbaromságot.
Ez így túl egyszerű lenne, tehát a fogathajtásból csak arra emlékszem, hogy valami irdatlan hegy meredek oldalán volt a rajt, és felborult a szán. Ja, mert tél volt, tehát logikus, hogy szánt - olyan trojka féle, kecses alkalmatosságot tessék elképzelni -, kellett hajtanom. Na most éppen azzal küszködtem, hogy valahogyan felállítsam a felborult versenyjárművemet, amikor arra biciklizett a bükkszenterzsébeti Teri néni.
- Miért nem segítesz az Istvánnak, te lyány? - kérdezi, és akkor láttam, hogy ott áll egy fának támaszkodva Juli, az unokatesóm talpig nercbundában, és unott arccal pörget egy világító jojót.
- Én csak a segédhajtó vagyok! - mondta, és rágózott tovább.
Teri néninek megeshetett rajtam a szíve, mert leszállt a bringáról, és felállítottuk a szánt. Mielőtt elkerekezett, még jó tanáccsal is szolgált:
- Ilyen lapos kerékkel nem nyered meg a versenyt! Jó lenne, ha felfújnád!
Nézem, hát valóban tök lapos a hátsó kerék.
Nem tudom, próbált-e már valaki mínusz negyven fokos hidegben, fürdőgatyában, egy biciklipumpával felfújni egy szán hátsó gumiját? Rohadt egy meló, az biztos! Ráadásul a külső (piros színű) csupa lyuk és szakadás volt, ahogy pumpáltam, a belső kitüremkedett a réseken, olyan lágy, nyúlós, fehér valami volt, és teljesen behálózott.
Slussz.
Itt ébredtem fel. Aki tudja, fejtse meg, és küldje el az eredményt...

November 6. Szombat, úton, Sint Eustatius, úton. Este ötre érkeztünk a holland gyarmatra. Felvettük az olajat, és elindultunk Európába.
Valami gubanc van a komputerrel. Szerencsére nem az enyémmel, hanem a hajóéval. Estére annyira helyrehozták, hogy a benne levő anyagot ki lehetett menteni, innen az jön, hogy meg kell formázni a winchestert, mert a Works 4.0 nem megy, és sok program azon fut. Sajnos, ugyanis nem szeretem, az Excel sokkal jobb.
Egy órát előreállítottuk az óráinkat, ez minden, ami történt. Nem sok...

November 7. Vasárnap, úton. Jó tíz-tizenkét napig nem látunk mást, mint vizet. Amire számíthatunk: viharos, vagy viharosabb lesz az elkövetkező napokban. Már most is szépen lityegünk, mi lesz itt később! Gweg rosszul van a gondolatra is...
Folytattam a "Szuburbánus dekameront". Tulajdonképpen kíváncsi vagyok magamra, mi sül ki belőle. Nem olyan, ami önálló, egységes kötetbe való lenne.

November 8. Hétfő, úton. Azt hiszem, ma megírtam a legjobbat, amit eddig írtam. Ez persze nagyon szubjektív, és óvatosan kell bánni a jelzőkkel. Egy persze tény: nekem tetszik, s biztos vagyok benne, hogy jó. Persze az, hogy valójában mit ér, csak a megmérettetésnél derül ki.
Az óceán átkelés nem tartozik a legizgalmasabb, legérdekfeszítőbb utazások közé. Ma is mentünk, megtettünk vagy 280 tengeri mérföldet, enyhén lityegünk, ennyi...
Ma is egy órával szegényebbek lettünk, csak 23 órát éltünk...

November 9. Kedd, úton. Telexet kaptunk: Brindisibol kirakás után Tarantóba majd Salernóba megyünk, mindkét kikötőben berakunk egy-egy nehézrakományt. Tarantóban egy 260 tonnás, 44 méter hosszú hóbelevancot, Salernóban egy kisebbet, csak 200 tonnás, 25 méteres frincfrancot. Mindkettő öt méter húsz magas (a rámpa ajtaja 5,80 m. magas). Kíváncsi vagyok a muveletre. Mindkét rakomány Anzióba szól.
Folytatom a Szuburbánust. A hajón három részt írtam eddig, persze ezeket nem lehet elmondani, ezek hangulatok, érzések. A Tisztásban megadták a mufaji meghatározást, teljesen találóan: hangulatképek.

November 10. Szerda, úton. Megkezdődött a lityegés. Annyira dülöngélünk, hogy reggel a barba irányt változtatott, óvni kell a rakományt, és Európa, vagy Afrika mindenképpen útba esik, ha keletre megyünk.

Telex otthonról

Telexet kaptam az asszonytól, ideges, hogy mi van velem? Szabolcs szombaton utazik Szicíliába, és holnap nem megyünk az asszonykával színházba, bár a jegy már indulásom előtt megvolt.
Milyen érdekes: az, hogy milyen a kapcsolatom a legénységgel, nagyban befolyásolja a hajó felépítése. A Petra dög kicsi volt, de állandóan együtt voltunk. Itt a tiszti szalon külön van, csak nálunk jó a videó és a tévé (bár semmit nem lehet befogni), külön kávézunk, külön eszünk, teljesen elszeparálódunk a matrózoktól, így a kapcsolat is más. Nem rossz, de más. Nincs az a hangulat, mint a Petrán, persze ehhez még egy fontos tényező is belejátszik: aki jól beszél angolul, az Gweg, a gaudeloupei kadét, a lengyelek közül még a második tiszt és második gépész is igen haloványan beszéli a nyelvet.
Marian, a második gépész két évvel idősebb nálam - tegnap derült ki -, éppen hogy pötyög valamit angolul, de legalább azt képes felfogni, hogy nem vagyok perfekt lengyel, s amikor anyanyelvén beszélgetünk, akkor lassan, kimérten, azaz érthetően mondja a szavakat.
Nem tudom, Andrzej, a szakács mindig ilyen-e, de még nem láttam vidámnak. Állandóan morcos képpel jár-kel, sose tudom, hogy haragszik-e, vagy megorrolt-e rám valamiért? De jókat főz. Sajnos mérni nem tudom magam, mert a mérleg - elektronikus lévén - a legkisebb mozgás esetén se hajlandó megmutatni a súlyomat.
Éjszaka segélykérést fogtam a rövidhullámon. Megnéztem a térképen, hát Kamcsatka mellett van veszélyben egy hajó. A világ másik végén. Vajon ott fogta-e valaki a közelben?

November 11. Csütörtök, úton. Reggel leállt a főgép, és 12 órán keresztül javították a gépészek. Igaz, reggel azt ígérték, hogy mindössze egy órára lesz szükségük, de aztán...
A főgépész számomra eléggé közömbös pasas. Nem rossz, nem jó, itt van... De minek? - kérdezem sokszor magamtól. Többször is kérdeztem, elemi dolgokról: mennyit szállít óránként a ballaszt szivattyú?
- Nem tudom -, volt a meglepő válasz. Sint Eustatius után:
- Melyik tankba vételezték az olajat? - kérdeztem, mert tudnom kell a stabilitás miatt.
- Nem tudom, talán a második gépész tudja...
Hát akkor mit tud vajon?

November 13. Szombat, úton. Romlik az idő.
"Most jókedvemben írok a tavaszról", írta egy nagyreményű ifjú költő. Utána szabadon: most jó kedvemben írok a Tisztásról.
Mert elolvastam, elejétől a végéig, minden betűjét, és elégedett vagyok. Azért, hogy ezek között a szerzők között én lehetek az "új hang". Csak kevés köztük a fiatal...
Először az a pár apróság, ami bosszanthatja Molnár Géza főszerkesztőt. Pont az ő írásából maradt ki, azt hiszem egy oldal és vált zavarossá az egyik remeknek induló anekdota. Az m.g. monogram csak őt jelentheti. Minden szerzőről olvashatunk pár sort, kivéve Németh Emilt, pedig fantasztikusan jó verssel van a kötetben, s minden szerzőről elolvastam a bemutatkozó pár sort, de róla hiába kerestem. Hát ennyi, ami bosszanthatja az embert, és a főszerkesztőt.
Egy írást kivéve, mindegyik tetszik. Benke László Költözködése jól indul, de a közepénél zavaros lesz, s a végére az ember nem tudja, hogy mit is akar kihozni belőle, az eleje s a vége két teljesen külön világ, s nincs meg az összekötőkapocs, legalábbis számomra nem világos.
Ahogy a kötet indul: Faludy, Baranyi, Pomogáts, Bárány Tamás, mind-mind kiválót adtak. Faludy recski élményeiről (szabadulásáról) ír, szinte szégyellem, hogy ugyanakkor Pestlőrincen a felhőtlen boldogság állapotában leledztem. Nem átkoz, nem vádol, csak leírja, hogyan szabadultak a táborból. Mélyen humánus írás. Baranyitól a Szín és szív pöre fantasztikus. Türr Istvánról, a Garibaldi seregében harcolóról ír. Ahogyan a prózát, Türr-ről szóló regényrészleteket, elegyíti a verssel, a szövegre verssel felel, különleges élményt ad. Apáról: A Tangó a Kék Huszárban a Casanovára rímel, csak röviden, tömören, csattan, de mekkorát, hogy az ember szíve belesajdul! Nem mesélem el, akit érdekel, olvassa el... Bartis Ferinek az Itároz - Zoráti karcolatait is szeretem. Ahogyan három mondatban felruház egy embert egy rendszer minden jellemzőjével, hogy aztán jelenséget, embereket figurázzon ki, viselkedési típusoknak fricskázzon az orrára, vagy vétót emeljen az emberi méltóság érdekében, nagyon élvezetes és tanulságos. Bárány Tamás Ólomsúly című novelláját olvasva érdekes volt felismerni a szereplőket (Márai és felesége) és azokat az írókat, költőket, politikusokat, akiket csak keresztnéven, becenéven említ. Egyre nem tudtam rájönni, hogy ki lehet: "a gimnazista külsejű pubi...", "... a korlátlan hatalmú kultúrbonc és egyben remek költő, akinek mára már klasszikus versében ilyen sorok fényeskednek: Dögölj meg, apám, dögölj meg anyám!". (2011: a hajón nem volt gugli, most meg van... Révai Józsefről van szó.) Pomogáts a kötetben a "Tanár Úr". Tanulmányt írt Faludy: Nagy Imre verséről. Szórakozatva elemzi a művet, az ember azt hiszi, hogy valami érdekfeszítő történelemkönyvet olvas, nem pedig verselemzést.
Lehet, hogy elfogult vagyok a Napló műfajjal, de Gergely Mihály és Huszár Sándor adták az egyik legmaradandóbb élményt. Na, és Gergely Ágnes és Vihar Judit műfordításában a Szimmetrikus négykezes: A négykezes egy már megírt négysoros költeményre, szigorú szabályok szerint rímelő újabb négysoros, de más költőtől. Erre azt hiszem, nincs jobb szó, mint az, hogy bravúros fogása az ázsiai (japán) költészetnek.
Mindezt nem azért írtam le, hogy lássék: kik közé kerültem. De az igazsághoz tartozik, hogy erre büszke vagyok.

November 14. Vasárnap, úton. Rossz az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt. Nimród reklamálta, miért nem válaszolok a táviratára? Azonnal a gép mellé ültem, s küldtem is a kért adatokat. Naná, hogy nem lehetett kapcsolatot teremteni. Nyilván ott álmodozott, hogy vajon megérkezett-e, vagy se? Egy óra múlva elküldtem egy újabbat, ezzel a szöveggel: "teszt". Megérkezett. Azonnal küldtem az igazit, az is sikeres volt. Az ötödik próbálkozásra! (2011-ből: ez korabeli Inmarsat-C alkalmazás volt, maszek telexet továbbítottak számítógépre)

November 15. Hétfő, úton. Rosszabb az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt.

November 16. Kedd, úton. Még rosszabb az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt.

November 17. Szerda, úton. Ma csak rossz az idő. Baj van. Bedurrant a derekam. Az a fajta, fájdalom nélküli állapot, amikor érzem, hogy egy rossz mozdulat, és kész... Alig tudom felvenni a zoknimat, a cipőmet. Apropó cipő: emberemlékezet óta nem volt ennyit a lábamon, és nem fáj a bokasüllyedésem, mintha elfújták volna. Hála annak a tudománynak, amelyik gyógyítani képes!

November 18. Csütörtök, úton. Reggelre már kevésbé volt rossz az idő. Közeledünk Gibraltárhoz. Holnap reggel érkezünk. A Taranto - Salerno - Anzio út törölve, helyette sokkal jobbat találtak ki: javítás után két fekete-tengeri kikötő, és onnan Angola. Itt még nem voltam, de ha levesznek a javítás elején, nem is leszek...

  Október 30. szombat, Port of Spain, horgonyon. Reggel azzal kezdtünk, hogy a tegnap érkezett anyagokat átnéztük - az átvételkor csak a darabszámot ellenőriztük -, hát van némi furcsaság. Rendeltünk 7 overallt, érkezett hat, a számlán csak négy van, de hogy ne kelljen sokat válogatni az üzletben, mindegyik "L" méretű. Hát, ha megnézem, jó lesz negyven kilónyi fogyás után talán nekem is...
A 45-ös cipő nem jön a lábamra, túl magas a rüsztöm.
Kértünk egy nagyméretű hűtőszekrényt is, valóban az.
Oly annyira, hogy még nagyobb is, mint amit megadtunk a maximum méretben. Most aztán egy ajtón se fér be a felépítménybe.
Leadtam a papírjaimat a parancsnoknak, és nem felejtettem el a számlákat se, kifizetik a Bp. - Gdynia vasutat, a szállodát, még a taxit is fizetnék, de amilyen ökör vagyok, arról nem kértem számlát (vesztettem 95 zlotyt, azaz 23,5 dollárt). Így is visszajön 87 dollár.Este, induláskor (pontban ötkor) megmértem magam, csak 115 voltam. És este!
Pedig

Pacinsky, a szakács

jól főz. Azt szoktam mondani, hogy milyen főzőember az, aki nem szeret enni? Hát ő nem ilyen!
Tegnap estére olyan thai sült rizst készített, hogy egy negyed adagot muszáj volt ennem. Igaz, attól éheztem meg igazán, de erős voltam, mint a Krupp-acél, s inkább kimentem, amikor a többiek repetázni kezdtek. Ebédre gulyást főzött (makaróni és uborka nélkül ettem, csak pár kocka húst), de a leves helyett tálalt salátából nagyot kértem. Ez jó, hogy nincs leves - francia szokás, állítólag este eszik a levest -, helyette a saláta sokkal célszerűbb.
Reggelire lengyelesen tálal, tehát hideget, a kenyeret sajttal helyettesítem.

Elindultunk

Ötkor felhúztuk a horgonyt, és elindultunk Port au Prince-be. Jó két és fél nap az út. Gregory, a kadét a watchmanom.
Szinte az egész őrség alatt szóval tartottuk egymást.
Nos, azonnal kiderült, hogy nem arab, bár ránézésre annak tartottam, de színes bőrű. Guadeloupe szigetén lakik, a helyi kormányzóságtól kap ösztöndíjat, és így tud Nantes-ban, a tengerészeti akadémián tanulni. A szigeten, illetve a fő sziget mellett egy aprócskán született, négy éves korában átköltöztek Európába, majd amikor tíz éves volt, visszamentek. Azt mondja, az a pici sziget (öt négyzetkilométer, 1500 lakos) a világ legszebb helye.
Ez jól is van, de csak azért mondja, mert még nem látta Budapestet!
Először botanikusnak készült, de nem akart egyetemet végezni, és átnyergelt a hajózásra. Szerencséje volt, mert magának kell társaságot keresni, és az Orbigny örömmel alkalmazta, mert a hajó eddig Port-á-Pitre (Guadeloupe) és Fort de France (Martinique) között járt, s így nem kellett költeni az utazásra.
Délután végre megkaptam az asszony telexét, ez azt jelenti, hogy nemcsak megérkezett az enyém, hanem ők is tudják kezelni a programot, és talán azt is, hogy rendben kinyomtatódott, mert attól tartok, nem tudják az otthoniak, ha gond van a nyomtatóval, akkor mit kell tenni? Erre van egy frappáns megoldásom, de nem tudom, mennyire vihető keresztül. El kell hozni Barbudára, és a hivatalos szervek "megoldják a problémát", hiszen azért vannak.
Éjfél előtt válaszoltam is, így holnap reggel hat előtt már meg is kapták.

Október 31. Vasárnap, úton. Úgy elaludtam reggel, ahogyan az elő vagyon írva. A nagyobb baj az, hogy nem tudom, mi az oka, hogy nem érkezett meg a faxom, mert a visszajelzésen az állt, hogy nincs ilyen állomás.
Délben újra elküldtem, és amikor elolvastam, rájöttem, hogy miért nem kapták meg: rosszul írtam be a faxszámunkat! Kijavítottam, és öt percen belül megjött: kézbesítve. Tehát délután hatkor már meg is kapták.
Mennyivel más így faxolni, hogy hazamegy, mintha az unokatesómnak címezném! Elképzelem, hogy most berreg fel a nyomtató, és az asszony ugrik, hogy mi ez, és amikor meglátja, hogy tőlem jött az üzenet, akkor összeörüli magát. Aztán a géphez ül, és mindössze ötven perc alatt begépel másfél sort, és elküldi telexként a hajóra. Ha többet nem is használnám, már akkor is megérte. Igazándiból itt, a világ másik felén van szükségünk erre a lehetőségre, hogy írásban és azonnal üzenni tudjunk egymásnak.
Délben a fedélzetmester szomorúan mesélte, hogy egész nap a festékraktárral kell foglalkozniuk, mert az éjszaka Gregory elöntötte vízzel.
Ez akkor lehetett, amikor bejelzett az egyik alarm, és bekapcsolta a szivattyút, mert azzal kell a vizet kiszívni az orrsugár-kormánytérből. Hát mellényúlt, és a tűzoltórendszert indította be a festékraktárban.

November 1. Hétfő, úton. Az éjszakai őrségben politizáltunk Gregoryval, rettenetesen panaszkodott a franciák rasszizmusára, nyelvészkedtünk, a kreol nyelvről tartott rövid bemutatót (Guadeloupe-on - és sok karibi szigeten - ezt beszélik, megmutatta a CD-it, hallgattunk gudeloupe-i zenét, segítettem előkészülni a ma reggeli csillagászati helymeghatározásra.
A reggelinél harsány kacagás közepette közölte, hogy Puerto Rico szigetén vagyunk a számításai szerint.
Ebéd előtt Ricard-ot ittunk a főgépésszel, utána mangó volt, szóval nem élünk rosszul.

November 2. Kedd, úton. Délelőtt elértük Hispaniola szigetét, már Haiti alatt jártunk, amikor vagy háromszor is leállt a főgép. Ebédre azért megjavították.
Egy kissé bennem van a félsz az érkezéstől, ez mindig így van az első kikötő előtt. Remélem, rendben mennek a dolgok.

Szerelmesek a tükör előtt

Tegnap elkezdtem a délelőtti őrségben olvasni a Szerelmesek a tükör előtt című könyvet, ha nincs a black-out, akkor ma be is fejeztem volna. Azt hiszem, túl randa világban élünk, hisz apa arról kesergett otthon, hogy még az író-olvasó találkozókon se ez a könyv fogy igazán, hanem a magyar várakról írott. A szépirodalom huszadrangú ügy lett, nem keresik és nem olvassák az emberek. Pedig ezt érdemes lenne...
Számomra nyilvánvalóan másak apa könyvei, mint az "átlag" olvasó számára. Amikor elkezdtem, nem a duxi kastélyt láttam magam előtt és Casanovát, ahogyan a feljegyzéseit olvassa a nemzetközi vendégsereg előtt, hanem apát, amint ül a Rositext előtt, és szorgalmasan veri a billentyűket, vagy félhangosan mormolja az előző nap megírt fejezetet. Ettől a képtől igen nehéz volt ám szabadulni, de olvasás közben lassan eltűnt előlem a zöld képernyő (ugyanis elolvastam a szövegszerkesztőben azt a fejezetet, amiben Casanova megérkezik a budai Bomba térre, s büszkén száll ki a Fehér Kereszt fogadó előtt "magamutogatni"), s maradt a pergő cselekmény, a tizennyolcadik századi lovag, aki a testi gyógyulás reményében jön a "vidéki" Budára, s megtalálja az "öregkori" szerelmet (ráadásul duplán).
Azt hiszem, ez mindennél többet mond. Elragad a cselekmény, megszűnik a külvilág az olvasó számára, ettől jó a jó könyv. Meg attól, hogy hirtelen leteszem, felugrok, és beleképzelem magam abba a helyzetbe, amiről az imént olvastam...
Isten bizony, sajnálatra méltó az, aki nem olvassa el. Milyen szenzációs élménnyel lesznek szegényebbek! Persze így nem tudják, mit vesztenek... Azt hiszem, a rég megírt, de ki nem adott Ovidiust ebben a történetben "rehabilitálta" egy kicsit apa. Most sajnálom, hogy nem olvastam az Ars Amatorát - gimnazista koromban a kezemben volt, de kit érdekelt még akkor? -, de azt hiszem, meg lehet megszerezni...
Még ha tudjuk is: arról, hogy Casanova mit csinált Pesten és Budán nincs feljegyzés, akkor is elhiszem, hogy így történt, mert olyan szuggesztív, és magával ragadó az események sodra, hogy fel se merül bennem: mindez bizony csak az írói fantázia terméke, valódi környezetbe csomagolt, hiteles figurák által megszemélyesített mese. Arra kíváncsi lennék, hogy melyik a Zöld oszlopos fürdo (talán az, amelyik oly közel van a Casanova bárhoz, a Ganz utca végében)?
És még egy valami: ha lett volna valaki a hídon, azt hihette volna, hogy valami humoreszket olvasok, olyan jót kacagtam. Jó, tudom, a könyveket az élet írja, de azért van némi köze az írónak is a cselekményhez. Egy biztos: ha valaha is történelmi regényt írnék, egy szereplőm se fejti majd ki ily szabatosan mint Casanova Ikóniának, hogy egy Kos mire termett, a Vízöntő mely jegyeket hordoz magában. (Legfeljebb azt, hogy az Oroszlánnak mindig igaza van...)
Éjjel fél tizenkettőkor érkeztünk Port au Prince horgonyzóhelyre. Mindent el lehet mondani erről a faluról, csak azt nem, hogy fővárosias, pedig az.

November 3. Szerda, Port au Prince, úton. Ami a lényeg: két kilóval kevesebb vagyok, mint ahogyan a hajóra érkeztem! És ez nem semmi!

Port au Prince

Csak tudnám, miért "a herceg kikötője" a neve ennek a városnak? Természetesen tudunk bizonyos dolgokat erről az országról: volt rabszolgák alapították, már a múlt században független lett (talán a "mérhetetlen" gazdagságnak köszönhetően), és Papa Doc volt évtizedekig a korlátlan hatalommal bíró diktátor, most meg ENSZ csapatok igyekeznek fenntartani a rendet.
Az ország hivatalos nyelve a francia. Ezért a parancsnok hívta a kikötőt. Na, ha ennyire nem is, de nem sokkal rosszabbul beszélem a gallok nyelvét, mint a helyiek. A barba jót derült a franciaságukon, és azon, hogy minduntalan angolt kevertek a beszédbe.
Bár az igazsághoz tartozik, és erről a hajózási kézikönyv is szól, hogy az általánosan használt nyelv a kreol. Azt hiszem, ez egy vadonatúj nyelv, abban a tekintetben, hogy eddig csak és kizárólag beszédre használták, írni rajta csak az elmúlt öt-tíz évben kezdtek. Ugye Gregory anyanyelve is ez, és ezt ő büszkén vallja, így a helyiek igencsak csodálkoztak, hogy egy "arab" hogyan beszélheti a karib szigetek nyelvét.
Gweg, mert kreolul így kell szólítani a kadétot, sokat mesélt magukról.
A kreolt beszélők igen agilisak, dinamikusak, és ez a nyelvben is meglátszik. "Nincs idejük" arra, hogy az "r" betűvel bajlódjanak, sokáig tart amíg kimondják, ezért ebből a nyelvből, ami 80 %-ban francia, kihullott, helyette a w-t kultiválják. Így lett a Greg-ből Gweg. A quatre (talán így írják a négyet franciául), kreolul: kat. Fonetikus írást alkalmaznak, a nyelvtant most dolgozzák ki. Így erről nem tudott nyilatkozni, de annyit azért sikerült kiszednem belőle, hogy az igéhez hozzátesznek egy segédigét, ami megmutatja az igeidőt és a személyes névmással ragoznak. Tehát igen egyszerű nyelv, mint az eszperantó - mondta Gweg.

Haitiból semmit se láttam.

Délben kikötöttünk, megjöttek a kéksisakosok, behajtottak a 73 vadonatúj Toyotával, felrakták a fedélzetre a hat konténert, és délután háromkor már be is fejezték a Koszovóba küldendő, ENSZ katonai felszerelés berakását.
Gweget kiküldte a barba, hogy vegyen ötven kiló kenyeret, húst, zöldséget, gyümölcsöt, és némi italt a kantinnak.
Kenyeret nem kapott. (Igaz, nekünk fagyasztott kell, s nem hiszem, hogy Pesten bárhol sikerrel járt volna, bár nálunk egy kereskedő se készült még fel arra, hogy hajókat kell ellátnia az óceáni átkelés előtt.) Zöldséget nem kapott! A hús olyan volt, hogy nem volt gusztusa megvenni. Csak ausztrál almát hozott be. Igaz, Heineken sört, Ballantines whiskyt, amerikai bort kapott. Úgy látszik, ezek errefelé az alapvető élelmiszerek.
A rakomány átadója egy svéd pasas volt, négy és fél éve él itt, még fél éve van. Borzalmas, mondja, hogy abszolút nincs közbiztonság. Reggel hullaszállítók cirkálnak, hogy összeszedjék az elvágott torkú szerencsétleneket. Naponta legalább tízet összeszednek.
Este hétkor eljöttünk.

Gweg tervei

Az őrségben Gweg megmutatta a barátnője fényképét, hosszan áradozott róla, bár azt is megjegyezte, hogy azonnal kirúgja, ha ellenzi hogy hajózzon. Össze akarnak költözni, egy bérelt lakásba, mert a kislány is Nantesben tanul egyetemen.
- Lesz-e elég pénzetek, kell-e szülői segítség? - kérdeztem.
- Ugyan chief, mit gondol? - háborodott fel. - Semmi segítségre nincs szükségem! Most kadétként hajózok, keresek 5000 frankot (800 dollár), s ha letelt a nyolc hónap, tisztként hajózom be, rendes fizetésért. Amit a hajón összegyűjtök, és a kettőnk ösztöndíja bőségesen elég lesz.
Elmesélte, hogyan járt barátja. A másodév után kitöltötte a kadét idejét, tehát tiszt lett. Azonnal első tisztnek hajózták be (egy kis hajóra), s két hét múlva már ő volt a parancsnok! Igaz, hogy 36 000 frankot (5800 dollár!) keresett, de egy évet vesztett, mert a tiszti hat hónapból a felét a gépházban kell tölteni, s neki ez hiányzik, s nem folytathatja a főiskolát (az utolsó évet) amíg le nem tölti ezt a gyakorlati időt is. (A franciáknál - csakúgy mint a németeknél - kettős képzés van).

Szent Márton szigete gyarmatosításának hiteles története

Természetesen a történet Gwegtől, aki felettébb érdeklődik az (közép)amerikai (karibi) történelem iránt. Nem tudom, a történet igaz, vagy se, de érdekes:
Hihetetlen, de tény, hogy Saint Martin szigetére azonos napon érkezett egy francia és egy holland hajó a gyarmatosítókkal. Hamarosan összetalálkoztak.
A két kapitány nem esett egymásnak se karddal se puskával, hanem "európai" módon, civilizáltan megoldották a kérdést. A két csapat először összebarátkozott a tábortűznél, s ahogyan az lenni szokott civilizált körökben, áldomást is ittak, és elkezdődött a vetélkedés. A holland kapitány délnek indult, a francia északnak a part mentén. Körbefutják a szigetet, határozták el, s ahol összetalálkoznak, azt a pontot kötik össze a kiindulásival, az az egyenes vonal lesz a határ.
Elindultak, futottak. Ám a francia, aki csak a bortól volt részeg, jobban bírta az iramot. A holland, aki sert vedelt, többször is meg kellett álljon, könnyíteni magán, tehát jóval rövidebb távot futott be. Ha megnézzük a szigetet, akkor látható, hogy a francia rész jóval nagyobb, fejezte be a sztorit Gweg.
Ehhez még csak annyit: fogós, ravasz kérdés lehet egy vetélkedőn: hol van Franciaország és Hollandia közös határa? A válasz: Sint Marteen és Saint Martin között, Szent Márton szigetén.
Egy nüánsz, de a sztorihoz tartozik: holnap reggel megnéztem a tengerészeti kézikönyvet, és a következő adatot találtam: Saint Martin, Franciaország része, 17 négyzetmérföld, Sint Marteen Hollandiához tartozik, területe 21 négyzetmérföld.
Hm...
A sztori azért jó.
Ilyenekre mondtuk valaha a Mahart hajókon:
- Öreg, mesélj valamit, az se baj, ha nem igaz, csak érdekes legyen...

 Október 28. Csütörtök. Port of Spain, horgonyon. Korán ébredtem, fél hatkor, igaz, ez számomra még a fél delet jelenti. Gyorsan összeállítottam a komputert, megírtam a Naplót. Éjjel fél háromkor megjött még két matróz, ők Varsó - Frankfurt - Caracas - Port of Spain útvonalon érkeztek. Már csak a parancsnok hiányzik, aki szintén megérkezett volna tegnap, de Miamiban lekéste a csatlakozást, már hívott az ügynök, hogy délután kettő körül behozza a hajóra.
Gyors szemlére felmentem a hídra. A legfontosabb: van komputer. Meg még egy, amin az Inmarsat-C program fut. Meg még egy, ami rádiótelexként üzemel. Több nincs. (De van még egy!)
A híd jól felszerelt, szuper radar és a legmodernebb GPS, és a navigációs kiadványok is angol nyelvűek! Telexet is kaptunk, a Virgin-szigeteken vételezünk olajat.
Alig reggeliztem, csak sonkát, sajtot és paradicsomot, na meg egy joghurtot ettem.
A szokásos bajom van, elveszettnek érzem magam, főleg, hogy nincs aki átadja a dolgokat, ezért struccpolitikát folytatok, s nem foglalkozom semmivel, a kabinom teszem rendbe, hogyha megjön a barba ezzel ne kelljen időt pocsékolnom, s gőzerővel belevethessem magam a munkába.
Ilyen kabinom se volt még: az ágyat körbe lehet járni (kivéve a fejrészét, ott illeszkedik a falhoz), ehhez járul a világ legkisebb fürdője, ha a WC-re ülök a hónom alatt a mosdó van, a lábam a hálófülkében. Van még egy irodám, a hálófülkétől harmonikaajtóval elválasztva. A parancsnok, a főgépész, a második gépész és én lakunk a felépítmény elejében, a többiek, és az utasfülkék hátrább vannak. Mivel ez igazi ro-ro hajó, lehetőség van a kamionsofőrök elhelyezésére is. De ezt a lehetőséget az utóbbi években nem használták ki. Óriási a felépítmény, csak lézengünk benne. Összesen tizenegyen leszünk a hajón. Valójában nem nagy a hajó (csak lentről tűnik annak, amikor az ember mellé áll egy aprócska csónakkal), mindössze 91 méter hosszú, de széles (24 m.), és állítólag jól tud billegni. Sebessége (eredetileg 14) most 13,5 csomó.
Délelőtt körbejártam a hajót, a fedélzetmester megmutatott egy csomó dolgot, amitől nemhogy okosabb lettem volna, hanem zűrzavarosabbá vált minden. De ez a dolgok rendje, ebből tud letisztulni napok múltán.
Már festjük fel az új nevet: Clipper Cauris, az anyakikötő Kingstown, a lobogó St. Vincent és Grenada.
Na, már most: amint megjött a parancsnok, az első az volt, hogy közölte: ne fessük tovább az új nevet, mert marad a régi, tehát Clipper Caraibes, és az anyakikötő: Port aux France, s a lobogó is francia (Kerguelen marad - azt hiszem csak egyelőre. A következő ténykedés az volt, hogy közölte: közvetlenül Miamiba megyünk, tehát kimarad Tobago, Haiti és Sint Eustatius.
Jarek, a második tiszt elkészítette az útvonalat, amikor azzal állt elő a barba, hogy a legújabb verzió szerint az utunk: Port au Prince (Haiti), Sint Eustatius, itt olajat veszünk, majd San Martin és egyenesen Brindisi. A rakomány maradt, annyi Toyota 464-est veszünk fel, amennyi belénk fér. Meg voltam lőve, amikor a barba jött, hogy mondjam meg, hányat tudunk berakni? Persze a kérdés jogos, mert én vagyok a chief, az én dolgom megmondani, kiszámolni, utánajárni.
Elő a francia nyelvű okmányokat, némi keresgélés után megtaláltam a szükséges adatot: 591 méter rakomány fér belénk. (A Petrába, csak a garázsba 360 méter). Ez négy sort jelent egymás mellett. A személygépkocsiból legalább hat sort el kell tudni helyezni, tehát osztok néggyel, szorzok hattal: 886 méter autó. Egy kocsira számolok öt métert, az 177 darab.
Biztonság kedvéért megkérdeztem a fedélzetmestert is, szerinte - ránézésre - legalább 160 elfér. Ha azt veszem, hogy a legutolsó sornál veszthetünk helyet, még kiderülhet, hogy jól számoltam a 170 darabot (ennyit mondtam a barbának). Ő is utána számolt, és megegyeztünk 160-ban. Kíváncsian várom, hogy mi lesz a végeredmény?
Az elhelyezésre van egy alsó raktár, oda liften mennek le a kocsik, a garázs, és a fedélzet, ahova egy másik lift viszi fel az autókat.
Érdeklodve várom, holnap ha part mellé állunk, mi lesz a legújabb variáció? Nem tudom, ismerős-e valakinek a helyzet? Mintha ez már előfordult volna!
Egyébként szimpatikus a barba, és emlékezett rám a Petráról. (Amikor Flambeux, a részeges disznó behajózott, ő is ott volt, gépészeti ügyben látogatott el, ezért nem emlékeztem rá.)
Azt mondják, minden jó, ha a vége jó.
Akkor ez a nap is jól végződött, mert nincs víz, mosakodni nem tudunk, de legalább koszosak vagyunk, és maradunk is, amíg a második gépész be nem fejezi a javítást.
Háromnegyed kilenckor feküdtem (zuhany után...)

Október 29. Péntek, Port of Spain. Korán, ötkor ébredtem. Felmentem a hídra, hogy elküldjem az első faxot Encsinek, de úgy döntöttem, hogy megvárom a tíz órát (otthon 16:00), mert akkor talán ő is otthon lesz.
Megtaláltam a régi hajónaplót, október 9-én értek az utolsó lapra, ott aztán minden nap egy sorba írtak, így 26-ig tartott ki. Október 3-a óta itt a hajó, horgonyon. Gondolom, kipihenték magukat a hosszú rohangálás után. Két kikötő között jártak, naponta fordultak, egy ámokfutás lehetett az életük.

Vetélkedés Clipper Caraibes módra

Az úgy kezdődött, hogy hat körül kimentem a legénységi szalonba. Nagy hangzavar fogadott, a fedélzetmester és a gépész valamin vitatkoztak. Nem értettem, de düllesztették a pocakjukat, és amikor elővették a mérleget, akkor kezdtem sejteni, hogy miről lehet szó. A gépész állt rá először, 102,5 kg.-ot nyomott. A bosun következett. Nála 104 volt kereken.
- Na, mit akarsz, öreg? - valami ilyesmit kérdezhetett, évődő-kötekedő hangsúllyal. Akkor bejött a szakács, félretolt mindenkit, és rácsörtetett a mérlegre.
Ő volt a nyerő 106-tal.
Akkor megkértem őket, saccolnának meg engem, mielőtt ráállok a mérlegre én is.
- Á, chief, a szakács a legnehezebb... - volt a számomra hízelgő válasz, csak ők még nem tudták.
Úgyis tudja mindenki, hogy magasan vertem a csapatot 115,8-cal.
A többiek satnyák. Polak mindössze 98, a többiek girnyók a maguk 80-90 kilójukkal.
És még azt mondják, hogy a Clipper Chayenne a nehézárut szállító hajó a cégnél!
Reggel kilenckor kikötöttünk. 
Most a hídon voltam, de ha farral kötünk ki, akkor én manőverezek hátul. A barba a kikötőben átvette a manővert, és ő tette part mellé a hajót. Klasszul manőverezik, és egyáltalán nem ideges. Ez jó jel a jövőre nézve! Eddig nyugodt pasasnak látszik, nem idegesíti magát hiába (mint tenné ezt Costagliola).

A kadét

Napközben Gregory a komputerrel bajlódott. Rokonszenves fiatalember, ő az, akit arabnak néztem érkezéskor, és biztos vagyok benne, hogy nem  véletlenül. Elvégzett két évet a tengerésztiszti főiskolán, most 14 hónapos gyakorlaton van, utána jön az utolsó év az iskolában. Nyolc a fedélzeten, hat hónap a gépben. Navigációs programot készített (óceáni áthajózáskor hogyan állapítjuk meg az indulási irányt). Vagy két órát kínlódott, akkor megesett rajta a szívem (az az áldott jó), és megmutattam, hogyan készíthet függvényt, amelyik megadja az irányt, akkor is, ha az eredményül kapott szög nagyobb mint 360 fok.
Nagyon örült, és hálás volt.
Mint általában a húszas éveik elején járó ifjak, ő is komputermegszállott, így van miről beszélgetni. Keseregtem, hogy milyen drága otthon az Internet használat, erre megmosolygott. Náluk háromszorosa, de ha hozzáveszem, a magyar és francia fizetések közötti különbséget, akkor vajon kinek van igaza?
Elkészítettem az első videót a hajóról. Eddig csak az utazás során filmeztem.

Valami nem stimmel

Késő estig part mellett álltunk. Érkezett némi olaj meg kaja. Ettől függetlenül volt mit rohangálnom.
Éreztem, hogy valami szokatlan van velem. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mi az. Csak lefekvés után esett le a tantusz.
Az élelem este fél tízkor érkezett. Innen kezdve egy nagy rohanás volt minden. Mivel ez autószállító, egy árva daru nem sok, annyi sincs. Mindent kézben felcipekedni, és elég magas az oldal, innen még négy emeletnyi magasban van a konyhai raktár.
Ezután jött a manőver. Több mint egy órán át tartott, indulás, ki a horgonyhelyre, horgonydobás. Mindezt készenlétben végig kellett ácsorogni a vezérlőpultnál.
Mindez meg se kottyant a lábamnak. Amikor a Csokonain voltam, néhány manővert a hídon csináltam végig, a végén már sírni tudtam volna, annyira fájt a sarkam és a bokám. Most meg semmi! Az ég világon semmi!
Hihetetlen!
Éjfél után kerültem ágyba.

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:

CLIPPER CARAIBES

1999. OKTÓBER 27 - 1999. DECEMBER 15.

Október 24. Vasárnap. Napközben nem sok minden történt. A komputerben rendezgettem a dolgaimat. Előkészítettem az elutazásra.
Délután felugrottunk az unokatestvéremhez, kedves volt, de nagyon meglepődött, hogy így, ukk-mukk-fukk elutazom. (jelezem, ezen még én is csak csodálkozom.)
Hazatérve felhívtam apát, aki szintén meglepődött az elutazásom hírére. Elkértem Molnár Géza telefonszámát, a Tisztás főszerkesztője, hogy kérhessek egy számot, ha mégse tudnék ott lenni az Írószövetségben, a bemutatón.
Fel is hívtam, és megbeszéltük, holnap fél tizenkettőkor elugrok hozzá. Az furcsa volt, hogy azt mondta, majd lehozza a példányomat.
Este aztán kitört a balhé...
Na, nem a családban, nem. Interneteztünk Szabolccsal, és egyszer csak leállt, és közölte, hogy nincs vonal, nem tudtam mit tenni, éjjel egyig fent voltam, és csak az tudja, aki ismer, hogy milyen hisztit ki tudok vágni, ha pánikba esem. Varázsolhattam, amit csak akartam, nem sikerült. Sokáig el se tudtam aludni, most vajon mi lesz?

Október 25. Hétfő. Nem tudom, volt-e valaha ilyen sűrű napom?
Reggel az OTP-ben kezdtem, átutaltam a forintszámlánkra. (1) Természetesen nem működött a központi komputer, nem tudták a számlaadatokat lehívni. Innen a Moszkva téri postára mentem, feladtam a békéscsabaiaknak a számlámat.
Tíz előtt már Rákospalotán voltam, ahol Gyöngyi egy fiatalemberrel várt, aki most a csontkovácsolás művészetét tanulja, rajtam mutatott be néhány fogást. A végén adtam egy Bonzsúrt.
Fél tizenkettő után tíz perccel csöngettem Molnár Gézánál, le is hozta a Tisztás első számát. Benne vagyok, mégpedig az "Új hangok" fejezet alatt. A Szuburbánus dekameron első hat (mínusz a harmadik) részével, hiánytalanul. Baranyi, Faludy, Janikovszky, Bartis, Takács Tibor társaságában vagyok.
Fél egykor már hívtam a Morskát. Ma este kell utaznom, mondta Pyzik, szerdán kell Port of Spainbe érkeznem. Fuccs a folyóirat-bemutatónak! Hát nem örültem (a meghívón rajta van, hogy egy meghívott előadóművész olvas fel írásokat, és úgy döntöttem, hogy én is köztük leszek. Ezt azért jó lett volna hallani!)
Telefon a keletibe, és Szabolcsot ugrasztottam a jegyért. Közben Nimróddal levittük a komputert a szervizbe. Kitöröltek egy fájlt, és kész. Megkönnyebbültem.
Itthon természetesen nem tudtam beindítani a faxot és az Internetet se az új telefon-vonalon. Rettentő ideges lettem.
Felhívtam a MATÁV ügyfélszolgálatát, nem tudtak segíteni. Közben feljött apa. Elbúcsúztunk, konyakkal koccintottunk.
Csomagolás.
Encsike órák óta rágta fülem, hogy mikor kezdek már összeszedelőzködni? Legalább a papírjaimat szedjem össze. Még lementem vásárolni, vettem italokat, meg ezt-azt, kaját, újságokat, tisztálkodási szereket.
Hat körül kezdtem csomagolni. Persze az egészségügyi bizonyítványom nem volt meg. Újra hiszti, szentségelés. Encsike szegény hősiesen tűrte.
Nagyjából összecsomagoltam, de olyan fáradt voltam már, hogy alig álltam a lábamon. A taxi 19.45-kor érkezett.
A csomagjaim dög nehezek. Milyen jó, hogy Nimród ilyen klassz srác... Úgy vitte, mint én hajdanán...
Nyolckor az állomáson voltunk, becuccoltam a fülkébe, szerencsére egyedül voltam (azért volt ma valami jó is...).
Tízkor, a vámvizsgálatok után, lefeküdtem, és nem kellett ringatni.

Október 26. Kedd. Ki hinné, hogy a szlovák-cseh határon ilyen urak? Nem ébresztettek fel, csak a cseh lengyelnél (vagy túl közel van a kettő, és nekem alvás közben teljesen egybefolyt). Hajnal négy felé arra ébredtem, hogy valaki motoszkál a résnyire nyitott fülke ajtaján. Szerencsére be volt láncolva, nem tudtak bejönni. Amikor látták, hogy felkelek, eliszkoltak. Mire kimentem, senki nem volt a folyósón. WC-re menet láttam, hogy a kalauz alszik, a kocsi vége zárva volt, de manapság, ha valaki rossz ember, ez ugyan mit számít? Istenem, mi történhetett volna, ha a határőrök után nem láncolom be az ajtót?

Újra Lengyelországban

Varsóba nyolc tízkor érkeztem, a Krakkó - Gdynia intercity kilenc előtt tíz perccel érkezett.
Negyed kettőkor már a gdyniai állomáson szentségeltem, hogy milyen nehéz a csomag. Legközelebb el kell hoznom Ninót...
Innentől kezdve az események normális kerékvágásba zökkentek. Beadtam a csomagot a megőrzőbe, elmentem az ügynökségre, megkaptam a jegyeket. Eszerint holnap reggel Gdansk - London - Bridgetown - Port of Spain útvonalon repülünk. Átadta Pyzik a trinidadi ügynökség címét és telefonszámát is, és az is kiderült, hogy hatan megyünk. Rajtam kívül a második tiszt és második gépész, a szakács és két matróz. Azt is megtudtam, hogy beszállás után a hajó átjön Brindisibe, s a jó Isten se tudja, mi lesz a sorsa. Lehet, hogy eladják, és akkor át kell szállnom a Clipper Chayenne-re. Ez egy speciális hajó, nehéz rakományt szállít, és tekereg a nagyvilágban.
Szállodai szobát foglaltam (a Neptunban, ahogy ez már nálam úgy látszik, hogy szokásba jön), átmentem Alfred Naskrenthez, nála végeztem a kapitányi tanfolyamot, és megérdeklődtem, hogy két bizonyítványt (ami nincs meg) hogyan lehetne megszerezni.
Az alkalmazottjával beszéltem, az elkezdett hümmögni, hogy nem lehet, menjek a főiskolára. Szerencsére megjött Alfréd, és mondta, hogy holnapra megvan. Ő rögtön tudta, hogy nekem a tanfolyamra nem, hanem csak a bizonyítványra van szükségem. Az rögtön világos lett számomra, hogy azelőbb említett alkalmazottját nem a rettentő nagy eszéért tartja. Utána, mivel esett az eső, beültem egy tengerparti kioszkba, és megettem egy sült halat, a tanfolyami időket idézve.

Október 27. Azt hiszem, ez volt életem leghosszabb szerdája. Pontosan harminc órán át tartott.

Az utazás

Pyzik szerint hatra kérjek taxit, ezért háromnegydre rendeltem meg, ébresztőt ötre kértem, az órát beállítottam öt előtt öt percre, s fél ötkor már fent kukorékoltam. Összeszedtem minden lelkierőmet, és a maradék három kiflit a szobaasszonynak hagytam, ha már borravalót nem kap, akkor tízóraira egyen finom Encsis szendvicset.
Időben érkeztem a reptérre. Első voltam a leutazók közül. Másodiknak a szakács, majd a második gépész is megérkezett. Már a tranzitban voltunk, amikor kiderült, hogy a második tiszt is jön, így nem maradt le senki.
A chek-in-nél okosak voltak, mert a jegyünk két részletből állt: egy szelvényen volt a Gdansk - London - Barbados (Bridgetown a fővárosa), és egy másikon a Barbados - Port of Spain szakasz, de a kis lengyel nagysád a csomagokat Trinidadig vette fel, hogy ne kelljen az átszállásnál foglalkoznunk vele. Innen ment minden, mint a karikacsapás.
Londonba kilenckor érkeztünk, egy óránk volt az átszállásra.
Sose gondoltam volna, hogy a Gatwickről ennyi utas van Barbadosra! Tele voltunk, és még ha tudjuk, hogy délután négykor indul a következő gép, akkor még inkább nem értem - de végül is arrafele igen jó idő van...
Nincs borzalmasabb utazás, mint az interkontinentális repülőút!
Ez akkor is igaz, ha minden ülés háttámláján ott a tévé, s azt a műsort nézem, amelyiket akarom. Megnéztem a Mátrixot (ez tetszett, mert szeretem a sci-fit), és még két marhaságot, szórakozás gyanánt. Reggelire volt zabkása is, ebédre currys marhát kértem, és megittam:
- egy Bloody Maryt: paradicsomlé, Worchester szósz, vodka
- egy Cuba livrét: Cola, Baccardi, citrom
- egy gin-tonicot
- egy üveg vörösbort (2 dl.)
- egy üveg pezsgőt (2 dl.)
Ezeken kívül sok narancsdzsúszt, vizet és kávét. Délután szendvicset és jégkrémet kaptunk.
Kettőkor kiszálltunk Barbados repülőterén.

Falusi reptér, világszínvonalú barmokkal

Harminc fok, és magas páratartalom fogadott, amitől borzalmasan megfájdult a fejem.
A hatos kapuhoz érkeztünk.
Ez azt jelenti, hogy a röpülő megáll az épület előtt, és mindenki mehet, amerre lát. Igaz, az épületbe a kilences kapu előtt lehet bemenni, de nekünk meg kellett kerülni egy virágoskertet, mert ugye a hatoshoz érkezett a gép.
Földszintes épület, előtte egy barom hosszú fedett járda, ahol húszméterenként ki van írva: 1-es kapu, 2-es kapu, stb.
Na, jó.
Be a főépületbe, Hatalmas tömeg, de minden ablaknál folyik az okmányok ellenőrzése.
Végül odaértem.
- Hova megy? - a kérdés jogos.
- Trinidadra. Tranzit... - tettem hozzá, hogy értse, miről is van szó...
- Minek? - (Mi köze hozzá?)
- Tengerész vagyok.
- Hol a hajó? - okos, szellemes kérdés.
- Port of Spain-ben.
- Biztos?
Az igen, hogy hülye a tag. Azért bólintok, mert a hatóságokkal nem jó packázni. Megmutattam a hivatalos levelet, amiben benne van a trinidadi ügynök címe és telefonszáma, s amiben kérik, hogy vigyen be minket a hajóra. 
Természetesen nem enged ki egyikünket se a hatóság úr. Ugyanis az a világbajnok rendszer van, hogy a tranzit utasoknak is ki kell menni (tehát átesnek útlevél- és vámvizsgálaton is, majd felveszik a csomagjaikat, és újra becsekkelnek, azaz, útlevél és vámvizsgálat, s máris ugyanabban a teremben vannak, ahol eddig is, csak egy üvegfal túloldalán.
A méltóságos hatóság elvette az útleveleinket, és a repülőjegyet. Azt megengedték, hogy leüljünk. Egy órát várakoztunk, amikor megkérdeztem, hogy mondanák meg, mi a problémájuk velem.
Na, most tessék figyelni:
- Kérem, a barbadosi hatóságoknak semmi problémája nincs. Önöknek van problémája. Mi most azon fáradozunk, hogy megoldjuk a maguk problémáját, hogy ne legyen problémájuk. Mert sok utasnak van problémája, csak nekünk nincs...
Innentől kezdve minden világos. A gép 16.10-kor indul, addig csak megoldják azt a problémát, ami nincs, hát nem?
15.51-kor jön egy tiszt úr, és közli:
- Lehet, hogy sikerül megoldani a problémájukat. Beszéltünk telefonon Trinidaddal, és  valóban oda mennek, és valóban ott a hajó, és valóban várja magukat az ügynök. Csak az a maguk problémája, hogy erről nekünk nincs hivatalos iratunk. Tehát most várjuk, hogy (hivatalos) faxon (hivatalosan) megkapjuk Trinidadról, hogy valóban várják magukat (hivatalosan).

Te (hivatalos) jó ég!
Már nem voltam ideges, mert láttam, hogy ezt a rettentő problémát a gép indulásáig lehetetlen megoldani.
S valóban.
Jött is mosolyogva, 16.50-kor a tiszt úr:
- Uraim! Megjött a hivatalos fax Trinidadból. Mehetnek!
Tehát minden problémánkat leküzdötték, így legfeljebb az a "nüanc" izgatott minket, hogy mikor, mivel, és hová, de főleg minek megyünk azután, hogy az a gép, amire jegyünk szólt, jól itt hagyott minket?
De ezek az urak nem ismertek lehetetlent, s valóban megoldották a legeslegutolsó problémát is!
A suhanc tiszt úr átadta a jegyeket (a 19.40-kor induló gépre), elintézte a check-in-t is, a csomagjegyek is nála voltak, hordárt hozott, aki azonnal elvitte a csomagjainkat, hogy ne kelljen cipekednünk, és jó utat kívánva átkísért az üvegfal túloldalára, a tranzitba.
- Látják, megoldottuk az önök problémáját. Ezért vagyunk... - búcsúzott el mosolyogva.
Isten áldjon Barbados, remélem több problémát nem okozok ezeknek az önfeláldozó embereknek! (Elképzeltem magamban, hogy mi lett volna, ha ez az asszonnyal történik, mondjuk útra jött volna.)

Megérkeztem a hajóra

A repülőút mindössze harmincöt perc. Sorbaállás, okmányellenőrzés a trinidadi reptéren.
- Hova megy?
- Hajóra.
- Hol a hajó?
- Port of Spainben.
- Biztos?
Te jó ég, ezek visszavittek Barbadosra?
- Igen. Az az úr vár minket -, mutatom, mert megláttam a táblával ácsorgó ügynököt. Széles mosoly. Tíz perc múlva a harminc fokos melegben és 85 százalékos párában izzadtam, karomon a most igencsak haszontalan koloncnak tűnő télikabáttal, a reptér épülete előtt.
Innen minden úgy ment mint a sicc!
Kikötő, hatóság, csónak, mehetünk.
Igyekszem kivenni, melyik lehet Clipper Cayenne a fények alapján. Hamarosan kiszúrtam az orrfelépítményéről, és a két, felállított darujáról. Hiszen Pyzik említette, hogy ugyanolyan, mint a Petra. Mint a gyorsvonat elrobogtunk mellette.
Hova megyünk?
Mivel volt élelem is a csónakban, úgy döntöttem, hogy előbb egy másik hajónak elvisszük a kaját, és utána megyünk a mienkhez.
Közeledünk.
A farán a név: Clipper Caraibes. És egy "dög nagy", igazi, ro-ro hajó.

Behajózás

Csókoltatom Mr. Pyziket. Mi lett volna Barbadoson, ha meg is mondom, hogy a Clipper Cayenne-re megyünk?
Felmásztunk.
Na, most ezen megint kezdhetek mindent előlről. Mármint új hajótípus, bele kell tanulni. Egy suhanc, egy arab és két óriás ügyködött körülöttünk.
Nagy nehezen felhurcolkodtunk a felépítménybe.
- Chief, ez a kabinja -, mutatja a Second Capitain feliratú ajtót bosun. 
Benézek óvatosan, nehogy megzavarjam a régi első tisztet, ha netán alszik. A kabin üres.
Milyen rendes, hogy kiürítette az érkezésemre, s valahol, egy tartalék kabinban gyűrődik, gondoltam, minthogy ez tűnt a legvalószínűbb lehetőségnek. Mellettem a parancsnoké, az is nyitva. Biztosan a hídon van, gondoltam. Megtaláltam a szalont, leültünk, hogy kifújjuk magunkat.
A bosun és a fitter, a két lengyel azt hitte, hogy honfitárs vagyok, fel se merült bennük, hogy csak kicsit beszélem a nyelvüket. Ez annak köszönhető, hogy a bemutatkozás után csak néhány szó hangzott el, de az polyákul.
- Hol a chief? - kérdeztem, mert meg akartam beszélni, hogy kora reggel kezdjük az átadás átvételt, mert ismeretlen a hajó, sok kérdésem lesz.
- Hazament -, volt a meghökkentő válasz.
- A parancsnok? - érdeklődtem, de gyanú rakott fészket pici szívemben. Igazam volt.
- Ő is elutazott.
Látván kérdő tekintetem, hozzátették: - csak mi, négyen vagyunk a hajón.
Hoppá! Erre inni kellett. Hoztam is a Gundel szilvapálinkát, és ettől kezdve nem érdekelt semmi, ugyanis belenéztem egy-két okmányba a chief-irodában, minden francia nyelvű. Ha megjön holnap a barba, segít. Ha azt akarja, hogy el tudjam látni a dolgomat.
Mindenre számítottam, csak erre nem.
Milyen jó, hogy nem írtam valami hasonlót a Bonzsúrban, mert senki se hitte volna el a tengerészek közül.
A főgépész azt mondja, hogy innen az út:
Tobago - Haiti - Olaszország.
De előbb átlobogózzuk a hajót, és új nevet is kap: Clipper 
Cauris.

 Augusztus 15. vasárnap, úton. A hajnali őrségváltás nagyon katonásan zajlott le.

Szőr lettem...

Szergej teljesen hivatalosan fogadott. No, azt azért nem mondta, hogy "erőt, egészséget Chief elvtárs!", de olyan képpel köszöntött, hogy rájöttem: itt most hivatalos aktus zajlik, lazaságnak helye nincs, s magában nyilván helyteleníti a "csescs"-csemet (lengyel szia).
Sarkos mozdulatokkal bemutatta a hajó helyzetét, és állandóan szőrözött.
- Az irány 201 fok, Sir!
Meg kell vallanom, hogy ily hajnali órákban a legkevésbé se izgatnak ezek a dolgok. Ilyenkor nem hadijelentésre, hanem egy kávéra van szükségem, meg arra, hogy nyugodtan elszürcsölgessem, kivárva, amíg teljesen fel nem ébredek. Azért, hogy mondjak valamit, lakonikusan közöltem:
- Tudom.
Ez szöget ütött Szergej fejébe.
- Honnan, ha még meg se nézte a térképen, Sir?
- Mindig ezt az irányt tartjuk, ha Algírba megyünk. Másfele nem lehet...
- Az irányt át kell adni, hogy a váltó tudja - mondta a leckét, amit még gondolom a haditengerészetnél vertek a fejébe.
- Nincs hajó a közelben Sir! - közölte a következő tételt a szolgálat átadás-átvétel szabályzatból, de lehet, hogy attól tartott, hogy Siri megrovást kap, mert helyesbített. Kirohant és hatalmas mozdulatokkal integetett Marseille irányába:
- Sir, ott van egy hajó, de már nem lehet látni.
Egyem azt a kis hadihajós orosz szívét...
Mondom neki, hogy minden rendben, de engem Istvánnak hívnak. Gyorsan lejegyezte magának a farzsebben hordott kisokosba, a térkép szélére, és egy árkuspapírosra. Gondoltam, hogy megtette a kötelességét, mehet.
- Dobra noc! - köszöntem el lengyelül, mert attól tartok, ha oroszul kezdek neki gagyogni, akkor többé nem mukkan meg velem más nyelven, mint ezt márt volt alkalmam tapasztalni a Szojuzban.
- Nem, Sir! A szolgálatom 05:00-ig tart, majd akkor távozom kaptam meg az eligazítást.
A kis huncut!
A szolgálat 05:00:00-ig tart ám! Nem kerekítjük ám a 04:59:59-et 5-re, gondoltam, és csak csodálkoztam, hogy hova csöppentem ebben a hajnali órában.
Bajtársi kézfogással búcsúzott:
- Jó éjszakát, Sir!
Ennyiben maradunk.
Otthon is lehet ám Sir Istvánnak szólítani... De akinek jobban tetszik akár le is "lord"-ozhat. (Sir István, Óbuda Lordja, nem is hangzik rosszul...)
Már lassan semmin se lepődök meg, ha volt Szajúzbeli tengerésszel hajózom. (Lásd a Humberen írt naplót.)

Augusztus 16. hétfő, úton, Algír. Délelőtt Maciej adott egy szöveget. A marseille-i ügynöktől kapta, ő egy görög parancsnoktól, aki a Kieli-csatornában a pilottól szerezte. Tehát Európa szerte terjed. Ha angol humor, akkor a javából, bár nem hiszem...
Itt a hiteles fordítása:

Egy ritka tünemény

A hadihajó parancsnoka az első tisztnek:
Holnap délelőtt 09:00-kor teljes napfogyatkozás lesz! Ez olyasmi, amit nem lehet minden nap látni, tehát sorakoztassa fel a legénységet kimenőruhában a fedélzeten, hogy láthassák ezt a jelenséget. Hogy megértsék, magam fogom elmagyarázni az okát. Eső esetén sajnos nem lehet tisztán észlelni. Ebben az esetben a legénység gyülekezzen a szalonban.

Első tiszt a második tisztnek
A parancsnok utasítására holnap délelőtt 09:00-kor teljes napfogyatkozás lesz. Ha esni fog, nem láthatjuk tisztán a fedélzetről, még a kimenőruhánkban se. Ebben az esetben a nap eltűnését a szalonban fogjuk észlelni. Ez olyasmi, ami nem minden nap történik meg...

Második tiszt a harmadik tisztnek
A parancsnok utasítására végignézzük kimenőben ahogy a nap eltűnik a szalonban holnap délelőtt kilenckor. A captain megmondja, hogy esni fog-e vagy se? Ez egy nem mindennapos esemény lesz.

Harmadik tiszt a fedélzetmesternek
Ha holnap délelőtt esni fog a szalonban, ami egy igen ritka esemény, és a parancsnok kimenőruhájában kilenckor eltűnik.

Fedélzetmester a legénységnek
Holnap délelőtt kilenckor a parancsnok eltűnik. Sajnos, ez nem minden nap történik meg.

Meg kell, hogy mondjam, egész délelőtt ezen vigyorogtam. Azt hiszem, angolul jobb... Délelőtt távirat jött: a következő marseille-i érkezésre megszervezik, hogy Marek Skrundz leváltsa Mr. Székelyt.
Maciej megnézte a bahamai előírásokat. A szerint elég a hajón egy személy, aki rendelkezik GMDSS bizonyítvánnyal. Ám Olaszországban minden esetben két tiszttől kérik.
Megjegyzés: (Az IMO előírás ezt tartalmazza, s ahogyan a nemzetközi jogban tanultuk, a helyi előírások lehetnek szigorúbbak, de enyhébbek nem, mint a nemzetközi.) Szerintem ebből nagy balhé lesz, mert a lengyelek biztosan ragaszkodnak Marek leutazásához, a franciák meg buták mint a segg, s nem igen értik majd, hogy miről is van szó. Aztán Genovában megrázzák a hajót, de akkor már nekem lőttek...
Este ökörsütés volt. Jó volt. Kellemes hangulat, hűvös szél fújt, ez elviselhetővé tette a meleget, az Európai Unió elvegyült a nép között, és Zbigniew szavalt a Hamletből, ami meglepő volt, mert igen hosszan és igen részegen idézte Shakespeare-t.

Augusztus 17. kedd, Algír. Maciej táviratban kérdezte meg Mr. Andrieu-t, hogy a bahamai előírások szerint hány GMDSS operátornak kell lenni a hajón. Hamar megkaptuk a választ a Bahamai követségről:
Egy (sajnos), de az nem lehet a parancsnok (Hurrá, hát ez az!). Most már csak az maradt hátra, hogy Mareknak ne legyen meg a bizonyítványa. A barba szerint biztos, hogy nincs, mert nem egy kimondott "észkombáj" (ahogy Nimród mondta pici korában), tehát fel se merülhet benne, hogy nyáron ilyen hiábavalóságok megszerzésére áldozza az idejét.
Legyen igaza a parancsnoknak...

Az angol világnyelv

Ez ma is kiderült. A garázsban tébláboltam, amikor odajön egy vámos és egy munkavezető. Ékes franciasággal elkezdték a mondókájukat. Hát ebből egy kukkot se értettem, illetve annyit, hogy a rakományjegyzékkel van valami gondjuk.
- Parle anglais... - mondtam nekik, hogy megértsék, angolul kell beszélni, ha zöld ágra akarnak vergődni velem.
- Óh! Parle vous anglais? Beszél angolul? (mintha nem ez lenne a természetes...) - örvendezett a vámos, és rögvest nyelvet váltott:
- Ich habe alles papieren, aber diese mann nicht. Ferschtehen Sie? - kérdezte a világ legtermészetesebb hangján, és érdeklődve várta a válaszom.
- Ja, ich ferschtehe englisch sprache... - mondtam vigyorogva.
Este faxot küldtem Encsikének, s megírtam, hogy elképzelhető, hogy maradok még a hajón, ha Mareknak nincs meg a GMDSS vizsgája.

Augusztus 18. szerda, Algír. Hajnalban tévéztem: Nemzeti az Expo területén lesz, Kovács István pályázik az MLSZ elnöki posztjára. Törökorzágban 8-as erősségű földrengés volt. Délután belehajtottak a fiúk, és eljöttünk. De nem ám Genovába megyünk, hanem Marseille-be.

Augusztus 19. csütörtök, úton. Megjött, hogy pénteken délben érkezik Marek, én szombaton hajnalban 6:30-kor indulok és Párizson át megyek haza.
Nem igazán értem Maciejt, úgy néz ki, hogy beletörődik abba, hogy Marek GMDSS papír nélkül jön le. Azt hangoztatja, hogy ha a vállalatnak elég az, hogy csak egy embernek legyen meg a papírja, ám legyen... De erről szó sincs. Nem tudok arról, hogy bármi ilyen értelmű távirat jött volna. Végül is ő tudja... Délután Szergej már megenyhült velem szemben, mert Mr. István voltam, holmi szőr helyett...
Este megmutattam a stabilitás és rakodási programot, amit készítettem magamnak, el volt ragadtatva, de azt is mondta, hogy nem hiszi, hogy Marek használni fogja, mert antitalentum a számítógéphez, és ha mégis hozzányúl, akkor összebarmolja...
Jó kis tiszt lehet...
Délután felhívtam Encsit - az Orbigny költségén a barba jóvoltából - , nagyon örült, hogy szombaton 11-kor már otthon leszek, így ki tud jönni elém a reptérre.
Este bedobtam egy üveg whiskyt, odaadtam a címem Adamnak (Maciej is megkapta).

Augusztus 20. péntek, Szent István, úton, Marseille. Isten éltessen a nevem napján! Hajnalban Szergej azzal fogadott, hogy a matrózok mind panaszkodtak neki, hogy miért kell hazamennem, miért nem maradok...
Ma már úgy búcsúzott, hogy:
- Jó éjszakát, István.
Semmi szőr, semmi Mr. István... Remélem, ez nem a harag jele nála!
Későn érkeztünk, kettő után kötöttünk ki. Marek Skrundz a parton volt, ő vette el a kikötőköteleket. Egyébként szimpatikus férfi, biztos megvan az oka, amiért nem rajonganak érte, az átadás átvétel alatt nem lehet valakit alaposan megismerni.
Felhívtam Encsit, aki nagyon örült, főleg annak, hogy a hajón éjszakázom, és innen holnap reggel egyenesen a reptérre megyek. Jelzem ezt én is így akartam, sőt kértem Maciejtől.
Este elköszöntem akitől tudtam, mert volt már aki aludt, ezért aztán egy lapot írtam, amit holnap reggel kiragasztok a szalon falára az alábbi szöveggel:
Nem tudtam mindenkitől elbúcsúzni, elnézést! Itt jeletem ki, hogy ez a hajó és a kollégák nagyon jók voltak, jól éreztem magam. Köszönöm! Minden jót kívánok mindenkinek! Nem felejtek el senkit! Aláírás, és alá ragasztottam a fényképem. Remélem, mindenki jó szívvel emlékezik majd rám...
Be kell fejeznem, holnap este otthon folytatom, még beírom a statisztikámba, hogy :
Marseille - Párizs, Párizs - Budapest útvonalon megyek haza.

Augusztus 21. szombat, Marseille - Budapest. Hajnalban fél négykor ébredtem. Felöltöztem, kitakarítottam, megkávéztam, elszívtam az utolsó cigit, közben tévéztem. Marek is felkelt az indulásra.
A taxi pontos volt. Hat órakor tűntek fel a lámpái a hajó végében. Fél hétkor már a reptéren voltam, és 11-kor már Budapesten.
Jó volt hazajönni.
Jó megérkezni.

 Augusztus 6. péntek, úton. Jó párás meleg van, semmi egyéb. Ja, Albánia törölve, és a következő út Marseillében kezdődik tehát megyünk vissza.

Borbély Tibi

Fél öt körül beszóltam a VHF rádióba:
- Magyarok, magyarok...
Erre azonnal jött a válasz: - Itt vagyok, mondjad...
Azt hiszem, én lepődtem meg a legjobban, hogy választ kaptam. Borbély Tibi válaszolt, aki a Penelope 2 első tisztje. Természetesen be sem állt a szánk az őrség ideje alatt. Háromnegyed nyolcig téptük a szánk. Ami a legmeglepőbb volt, hogy Tibi is a lengyeleknél hajózik. Őt a Polcrewing Agencja alkalmazta. Ez a cég a volt lengyel "Mahart", a régi PLZ levantei szekciója, Maciej szerint nagy maffiózó banda, rokoni alapon megy minden, csodálkoztak, hogy Tibi munkát kapott tőlük. Igen ám, de kiderült, hogy Borbély perfekt lengyel, valamikor (18 éve) a lengyeleknél kezdett tanulni, de itthon szerezte meg a tiszti képesítést. Amikor jelentkezett a Polcrewing irodájában, megkérdezte, hogy nem baj-e, hogy magyar útlevele van. Akkor rökönyödtek meg, hogy nem lengyel. Ennyit a nyelvtudásáról (ha igaz, mert messziről mindenki azt mondhat, amit akar, főleg egy tengerész). Azt is említette, hogy az irodában emlegették neki a magyar kadétokat (ugyan azok, akikről Adam engem kérdezett, meg még egy páran), meg voltak velük elégedve, szerették őket.
Tavaly kint volt Alfred Naskrent iskolájában, és megszerezte az első tiszti papírt. (A legendás Humberen a harmadik tisztem volt.) Közben összeismerkedett egy lengyel hölgyeménnyel, s most Gdyniában lakik, lehet, hogy össze is házasodnak. Erre mutat az is, hogy a pénze odamegy...
Egyedül külföldi a hajón. Finnországból szállítanak fát és papíralapanyagot a Kelet-Földközi-tengerre. Most Alex - Haifa - Ashod - Szaloniki az útjuk. Kiválóan érzi magát a hajón, akár csak én. A hajó nagy, kényelmes a kabin: dohányzó és külön szalon meg iroda jár hozzá, nem úgy, mint nekem... A pénze kevesebb vagy háromszáz dollárral, de nem rossz.
Haza akar menni augusztus végén vagy szeptember elején, mert a mamája beteg. Azt ókumláltuk ki, ha nem akarják váltani (emberhiányra hivatkozva), akkor megmondja, hogy hajlandó vagyok beszállni helyette. Megadtam az otthoni számomat, most várom, a fejleményeket...

Augusztus 7. szombat, úton, Algír. Az őrségem végére érkeztünk meg. Hajnalban nem tudtam Tibivel összejönni a 4641-es KHz-en, gyengén, de hallottam, ám két portugál úgy üvöltözött, hogy nem lehetett kivenni, mit mond.
Borzalmas hőség van...
Kikötéskor a stivador elborzadva szemlélte, hogy mennyi rakományt hoztunk, kapásból közölte, hogy három nap a kirakás, de ma inkább nem is kezdenek a garázshoz (így viszont keddnél előbb nem szabadulunk, mondom én).
UTC 16:00-kor sokkal jobban hallottam Tibit, de csak pár szót váltottunk, mert éppen hívtak a fedélzetre. Vacsora után whiskyztünk egyet Maciejjel, aztán egy kis tévé, Napló, s alvás...

Augusztus 8. vasárnap, Algír. Amikor kinyitottuk a raktárt kitört a parasztlázadás. Ugyanis az vandál berakás, amit Marseille-ben műveltek, még az ittenieknek is sok volt. Legalább egy órába került, amíg nagy nehezen nekiálltak. Azután már ment minden, ahogyan itt szokásban van: lassan.
Este bedobtam egy üveg whiskyt, mindenkinek jutott egy adag. (Tíz ember hét decire, nem lehet mondani, hogy bárkinek is megártott volna. Utána alvás...

Augusztus 9. hétfő, Algír. Reggel megpróbáltam beszélni Tibivel. Nehezen jött össze a kapcsolat, és nem is ért rá, mert már hárman voltak a hídon. Holnap reggel is próbálkozunk. Lassan raknak.
Andrzej kezd kitérni a hitéből, mert egyre húzódik az indulás (15-én akar a családdal Görögországba menni), ráadásul ma megváltozott az útirány: előbb Genovába megyünk, nem úgy, mint mondták, hogy Marseille lesz az első kikötő...
Nagy nap ez a mai!
Ugyanis az Európai Unió ma köszönt! (A nevét még titkolja...) Ez most fordult elő először. Ennek két oka lehet:
- az egyik, hogy megfeledkezett magáról,
- a másik, hogy napok óta törheti a fejét, hogy miért köszönök neki kihangsúlyozottan, és jó előre, és talán rájött, de ezt egyáltalán nem feltételezem róla.
(Igaz, csak egy egyszerű "hello" volt, de akkor is... Ajándék (hel)lónak ne nézzem a fogát, nem igaz?) Ráadásul ebéd előtt esett meg. Bár azt is hozzá tettem, hogy "bon apetit", de ezt elengedte a füle mellett, lehet, hogy az a véleménye, hogy mi közöm hozzá, hogy mit, s hogyan eszik?
Ráadásul ebéd közben még beszélgettünk is! Teljesen le volt ereszkedve a balkán és a szlávok közé...

Augusztus 10. kedd, Algír, úton. Délelőtt Maciejnek mutattam néhány trükköt a számítógépen. Látszik, hogy meg akarja tanulni, és van is érzéke hozzá. A fizetési jegyzékkel tökölődik...
Jó késő délután indultunk. Az idő nem a legjobb, de nem panaszkodom, lehetne rosszabb is.

Augusztus 11. szerda, úton. Ma nagy nap volt otthon. Teljes napfogyatkozás. Nekem meg kell várnom a 2096 szeptemberit, hogy láthassak teljest, mert még tévén se nézhettem. Az antennát javították, és nem lehetett semmit behozni. Így csak azt láttam, hogy dél körül kicsit sötétebb volt, mint kellett volna lennie. A Földközi-tenger közepén csak 30%-os volt. A végén belenéztem a hegesztőszemüveggel (ez is biztonságos), konstatáltam, hogy az égi útitárs még nem hagyta el a napkorongot, és annyi. Ilyen az élet: ez biztosan egetrengető nagy esemény volt otthon, én meg úgy érzem, hogy semmiről se maradtam le, az élet megy tovább teljes fogyatkozás nélkül is. Igaz, én 1992 őszén megértem egy teljes fogyatkozást, Brazíliában voltunk, de az ég Rio Grande előtt felhős volt, csak azt láttuk, hogy nem látunk semmit, s hogy miért nem látunk, azt megláttuk, amikor megnéztem a hajózási évkönyvet: teljes napfogyatkozás volt azon a területen...

Augusztus 12. csütörtök, úton, Genova. Érkezés előtt ránk tört a misztrál. Északi szél fúj, a hőmérséklet két óra alatt 29-ről 20 fokra esett vissza, esik az eső, és fázunk. Éjjel kikötöttünk, de nem tudtam már olyan későn felhívni Encsikét, hogy elmondjam:

Ma is őt venném feleségül

ugyanis ma van a házassági évfordulónk. A huszonharmadik. Vajon a huszonötödik hol lesz? Otthon leszek-e, vagy hajón? Jó lenne nagy murit csapni...
Az is igaz, hogy nagy valószínűséggel nincs is otthon, Márta barátnőjénél nézi a napfogyatkozást még mindig a tévében.
Hajnali fél kettőkor kerültem ágyba. Még meg kellett csinálnom a rakodási tervet is.

Augusztus 13. péntek, Genova, úton. Igazam volt. Hétkor hívtam az asszonyt, de nem vette fel senki a kagylót. Mártázik (remélem...).
Szeretnénk elhúzni a berakást, hogy Marseillebe későn érjünk, mert akkor miénk lehet a hétvége...
Alberto, a stivador, meghívott a következő kikötéskor egy pizzára. Feltéve, hogy este érkezünk, olyan időpontban, amikor még érdemes kimenni.
A második tiszt olyan totálkárosra itta le magát, hogy nem volt magánál. (Tette ezt annak örömére, hogy holnap hazamegy.)
Ötkor eljöttünk, holnap délelőtt Marseille, a következő érkezéskor már megyek haza!

Augusztus 14. szombat, úton, Marseille, úton. Negyed tizenegykor voltunk a pilotállomásnál. Biztos voltam benne, hogy Encsike Mártánál van, de hogy a lelkiismeretemet megnyugtassam, ezért kimentem telefonálni.
Persze, hogy otthon volt. Tegnap reggel mélyen aludt...
Bebiztosítottuk egymást, hogy ma is csak egymást szeretjük, és csak együtt... (Ugyebár tegnapelőtt voltunk 23 éves házasok.)
Délután kezdték a rakodást, és be is fejezték este negyed kilencre. Elment Andrzej, megjött Szergej. Andrzej elköszönt...
Kiszúrtam az Európai Unióval. Megnéztem a személyzeti jegyzékben, hogy mi a neve...
Egyébként jól elvan a hajón. Olvas, tévézik, a gépházban még állítólag nem volt. Végül is mit keres egy Unió az olajbűzben, nem?
Szergejt szeretem. Parancsnoki papírja van, és második tiszt. De nem ez a szeretetem oka. Hanem az, hogy nincs GMDSS bizonyítványa. És Mareknek se volt, amikor hazament. Egy hajón két tisztnek kell, hogy legyen. Kilencven százalék az esély arra, hogy maradhatok...! Ezt egyébként a matrózok mondták lelkendezve, hogy "nem jöhet Marek, chief, te maradsz!" Ők már kész tényként veszik...
Szóval Szergej orosz, mint a neve is mutatja. Leningrádban lakik, és perfekt lengyel. Tíz éve a polyákokkal hajózik. Megint nem értem Pyziket, hogy akkor velem miért nem akar több szerződést kötni? A másik behajózó Jaroslaw Licau, a gépszerelő harmadéves főiskolás fia, aki gyakorlatra jött. Fél évvel fiatalabb a fiamnál...
Estére dög fáradt lettem, tizenhét órát húztam le, a konténereket is én raktam be a második tiszt helyett, mert akkor ők átadtak és átvettek.